Irodalmi Szemle, 1972

1972/10 - Vampilov, Alekszander: Júniusi búcsúzás (Befejezés a novemberi számból)

KOLESZOV: Tudom... Egye fene. Tanulni fogok, bővítem tudásomat, s valahogy majd csak befejezem a tanulmányaimat is.

BUKIN: Mikor a rektorral az én házasságomról beszélgettünk, tudod, mit mondott? Azt mondta: olyan elvetemültek vagytok, hogy bűn nem kidobni valakit közületek. Maga és a maga barátja, vagyis én és Gomira, maguk, mondta, javíthatatlanok, s Koleszov, az teljesen elveszett ember. Nem hiszed el, de még Gomira is betojt. Bezárkózott szegényke, s most tanul. (Tányához.) Látja, ilyen az élet. És maga? TÁNYA: Hogy én? Hogy nálam ... nem is tudom ...

BUKIN: Boldog ember! Hány éves? Tizennégy?

TÁNYA: Tréfál?

BUKIN: Nem, komolyan kérdem.

TÁNYA: Kereken tizennyolc.

BUKIN: Az lehetetlen.

FROLOV: Ne add fel a reményt, Kolja. Ma szétosztották az elhelyezéseket. Holnap a rendíthetetlen harcosok egy csoportja, a dékánnal az élen, felkeresi a rektort. KOLESZOV: Fölösleges munka.

BUKIN (dúdol): Én tizenhét vagyok, te tizennyolc.. .(Felveszi a puskát.) Ni csak, egy puska? Lehet vele lőni?

KOLESZOV: Nem tudom.

BUKIN (dúdol): Nem az évek, de egy gyöngyfüzér... (A puskával sétál az udvaron.) TÁNYA (Bukin után megy): Óvatosan. Ezek hóvirágok.

BUKIN: Tényleg? Akkor megszagolom őket.

FROLOV (Koleszovhoz): Már van munkahelyem.

KOLESZOV: Hol?

FROLOV: Háromszáz mérföld vasúton. Egy nemesítőállomáson. Ha akarod, felfogadlak vízhordónak.

KOLESZOV: Ezt meg kell fontolni... Várj, nemesítőállomás? Ha jól tudom, Mása szülei is ott vannak.

BUKIN: Szép véletlen! El akarja lopni a feleségemet. A szemem láttára.

FROLOV: Másának szabad diplomája van. Nem lehet tudni, mit forgat a fejében. BUKIN (Koleszovhoz): Megértetted? Ez nem Grísa, ez egy fekete varjú, itt köröz, érted, kö-röz ... Kolja, ügyelj rám, mert még le találom lőni.

(Frolov és Bukin között folytatódik a régi játék. Egymást ugratják.)

KOLESZOV: Ide figyelj, te féltékeny férj, még nem váltatok el?

BUKIN: Nem beszélünk. Aki válni akar, annak a partnerével egy színvonalon kell lennie.

FROLOV: Még él benne mindig valamilyen remény.

TÁNYA (Koleszovhoz megy): Nem kéne már elmennem? Megyek a buszmegállóhoz.

(Megjelenik Repnyikov.)

REPNYIKOV: Megengedi?

KOLESZOV: Fáradjon be Vlagyimir Alekszejevics. Tessék.

REPNYIKOV (Bejön): Jó napot.

KOLESZOV: Jó napot.

REPNYIKOV: Ugye nem várta, hogy megtalálom?

KOLESZOV: Nem vártam.

REPNYIKOV: Megtalálni magát — nem nehéz dolog. Az egyetemen magából népszerű ember lett.

KOLESZOV: Ezzel nem számoltam.

(Repnyikov leül a padra. Kis szünet.)

REPNYIKOV: Szeretnék valamit kérdezni magától... Lehet?

KOLESZOV: Hallgatom, Vlagyimir Alekszejevics.

REPNYIKOV: Mivel foglalkozik jelenleg?

KOLESZOV: Ahogy látja, őrzöm a dácsát.

REPNYIKOV: A szabad idejére gondolok.

KOLESZOV: Biológiával foglalkozom, Vlagyimir Alekszejevics. Vadon termő gyümölcsfákkal, s azok oltásával.