Irodalmi Szemle, 1972

1972/10 - Kovács László: Vogulhon balladája (Juván Sesztalov: Kék vándorutak)

Főiskolára, később a moszkvai Gorkij Iróiskolában képezte tovább magát. Ő népének első igazi írőja-költője. Művei részint vogul, részint orosz nyelven 1957-től jelennek meg rendszeresen. Számos verse magyarul is megjelent, legutóbb Képes Géza Először magyarul című fordításgyűjteményében. A Magyar Rádióban is hangzott már el költeménye magyarul. Többször járt Magyarországon is, részt vett az 1970-es Európai Költőtalálkozón. Legnagyobb sikerű műve a Kék vándorutak. Egyes részei már előbb is megjelentek vogul és orosz nyelven, teljes terjedelmében 1966-ban látott napvilágot.

Sesztalov könyve tudósítás a vogul népről; néprajzi forrásműként is számon tartható, de ízig-vérig irodalmi alkotás. Műfajában lírai próza — lírai elbeszélés — nemcsak tartalmi, hanem formai szempontból is. Gulya János utalása szerint a szerző először versben akarta megírni, de a szerteágazó tartalom szétfeszítette a verses formát; az eredeti elképzelésből mégis megmaradt valami: a könyv verses betétei.

A szerző egy tavasztól télig tartó rénterelő-pásztorkodő út cselekményszalagjára fűzi föl a történetet. Nem más ez, mint néhány hiteles szereplő lírai portréja a cselekménybe való bekapcsolódásuk idején megrajzolva. A portrékban és történetekben világosodik meg a vogul nép emberi és nemzeti problémáinak szövevényes sokasága.

A természet és az ember a réntenyésztők világában még szerves egységet alkot: „Csak az ezüstös kis fenyőfácskák csillognak, csak a széles vállú cirbolyacédrusok lesnek fehér sapkájuk alól, gyönyörködve néném örökké szorgos mozgásában. És néném is, meglehet, ugyanúgy gyönyörködik bennük. Csendesen énekelget nekik, köszönti mindegyiküket. Ők viszont megóvják a széltől, a tűzben lánggá válnak — melegüket adják neki..Állat, ember, természet: hármas egység, egymásrautalság. A rént dédelgetik, harcolnak a farkasok ellen, ünnepük a medvét, a Nagy öreget.

Az élet új külső formáival, a kolhozzal, a mozival, a helikopterrel hamar megbékült a vogulság: de a tudat kőkorszakának és huszadik századának találkozása dráma: ez a könyv legmegrázóbb mondanivalója. Nénjének és Ityja Tátyjának portréja a régi és új találkozásának művészi rajza. Ityja Tátyja tisztátalan vogul nő létére a szent állatra, lóra ül, míg Szána nénje hiszi Szornij Najt, az Arany-Istenasszonyt, a Lényeket és Misznét, a Jó-Erdei-Asszonyt, a Tündérnőt. Hiába neveti ki ő maga is nénjét, hiába, mert épp Misznéről írja a leglíraibb sorokat: .. Miszne, ki is ő valójában? Te természetesen nem ismered. Bezzeg tudnád, ha csúsztál volna a Kő-Urál lejtőin, melyek egyenesen az égig nőttek, ha hó alatt átaludtál volna már tajgai éjszakát, mely hosz- szabb, mint a legrosszabb út, ha barangoltál volna cirbolyafenyők és vörösfenyvesek között, melyek oly magasak ás fehérek, hogy az aranyszínű téli nap nem tud keresztülhatolni rajtuk, csak sugarai siklanak át csillogó ujjaikkal a hatalmas fák ezüstös csúcsain. Alattuk pedig minden titokteli és csendes, nem ropog a hó, nem mozdul az ág. Csak fenyők meg cirbolyák, meg ég, meg hó, hó és hó vég nélkül, határtalanul. Fent ragyogó hold, lent a fák... Te meg alszol, és ekkor álmodban bizton eléd jő Miszne ...“

Potyopka portréjában a régi és az új találkozásából az új kerül ki győztesen: ő a sámánból lett népművész. Vogulhonszerte mindenütt ismerik ezt a nevet, annak a volt sámánnak a nevét, aki a beteg Juvánnak gyermekkorában a Lényektől „visszaszerezte“ halott nagyapja által elvitt lelkét, aki maga tudott szakítani a ködös múlttal, s ma (talán még most Is él) a vogul nép leghíresebb népművésze. A szerző beszámol egy élményéről, melyben a művészeti csoportok évenkénti szemléjén Potyopka éneklésekor volt része: „Énekelt, dalolt a maga tekervényes életéről. Megénekelte, hogyan menekült el az új élet elől a tajgába... De a tajgában nekibúsult. Nem, a fák nem értették meg az embert... Ekkor Potyopka visszatért a faluba, hogy a többiekkel együtt éljen, hogy énekével fölviditsa a szíveket és az emberek lelkét... Mindent, amit Potyopka megénekelt, az emberek egyszer csak saját szemükkel látták. Csak az igazi tehetség tud ilyen csodát művelni. Szemtanúja voltam ennek a csodának...“

Nemcsak a szerző, aki vállalja a tajgában vándorló rénszarvaspásztorok tanítását és Ityja Tátyja, aki ifjúi lendülettel szakítani tud a múlttal: nemcsak ők ketten az „új“ vogulok. Arsztentyij is az, „a legnagyobb rénpásztor“, Potyopka mellett a másik legismertebb vogul. Minden rénpásztor tiszteli és becsüli ezt a fajtájukbéii tiatal állatorvost, aki éppoly kedvesen tud beszélni az őszhajú, babonás Janig-Turpka-Asz- szonnyal, mint volt iskolatársával, Sesztalovval. Találkozás a tajgában, az emlékek