Irodalmi Szemle, 1972
1972/10 - Sesztalov, Juván: Kék vándorutak (Részletek)
A kemencében ugyanúgy játszadoztak a lángok. Ugyanúgy pattogtak a gyantás fahasábok, Potyopka is ugyanúgy ült a tűznél, csak mintha szemében táncoltak volna pajkos szikrák. — Itt van nektek a sámán. Itt van nektek egy új sámán! — mondta, ősz fejével Ityja-Tátyja felé bólingatva . .. Potyopka! Ki az a vogul, aki ezt a nevet nem ismeri! Mint a vad neve, mint a hal neve, olyan ismert ez a név egy vogulnak. De miért van az, hogy a férfiak Potyopka láttán felfelé néznek, mint a gőgös jávorszarvasok, az asszonyok pedig félresandítanak, mint az ijedt nyulacskák? Miért olyan gyors lábú ez a név, hogy szülőföldemen mindenütt ismerik? Hallgassatok ide! Azokban az években, amikor én még kicsi voltam, a vogulok megfogadták Potyopka ködös szavait. Ezek a szavak a következők voltak: — Én mindenható sámán vagyok, és beszélni tudok az Éggel. Barátkoznak velera a Gonoszok, szavaim eljutnak az Istenig. Ne feledjétek el az Eget, vogulok, mert a szerencse, a boldogság nem találja meg a hozzátok vezető utat. Házatokba befészkelik magukat a Betegségek és a Gonoszok! Még akkor, abban az időben, amikor a vogul nép hallgatott a sámánok beszédére, meghalt nagyapám. Aztán pedig én is megbetegedtem, és gyengébb lettem, mint egy kis kacsa, amelyik éppenhogy kibújt a tojásból. A szomszédok ezt mondták a szüleimnek: — A fiúcska lelkét a nagyapja magával vitte a sírba. Menjetek el a sámánhoz, ő visszahozza a fiúcska lelkét, s akkor fiatok ismét egészséges és vidám lesz. Szüleim hallgattak a szomszédokra. Elvittek Potyopkához, a sámánhoz. Az isteneknek áldozatul levágtak egy borjút, és azt is magukkal vitték a sámán házába. A házban nagy sokaságot láttam. Öregek, hócsúcsoknál is fehérebb fejjel; öregasszonyok, arcukon ráncok, teljesen olyanok, mint a Szoszva agyagpartjának a repedései: gyerekek, elevenek, pajkosak, mint a mókusok; komoly, higgadt férfiak, ijedős, félénk nők — mind összegyűltek Potyopkánál, és most mindnyájan engem néztek. S ekkor valahol a házban izzani kezdett a szene g, a nyírfáról vagy rezgőnyárról tört, jó illattal égő taplószén. A ház megtelt a fenséges illattal, amilyet csak a Lények szívnak az égen. Ahogy a féktelen, sebes sodrú, tiszta vizű patakban eltűnik a zavaros vízfolyás, úgy tűnt el a rossz illat Potyopka házából, amikor bent szétterült a sze- n e g - füst. Potyopka ekkor kezébe vett egy baltát, és leült az első sarokba. De mielőtt leült volna, eloltotta a lámpát. A házban sötét lett, olyan sötét, mintha sose lett volna hold az égen, mintha a nap elnyelte volna saját magát! Sötét volt és csend, mindnyájan félve lélegeztünk. Tudtuk, hogy ezekben a percekben a sámán az Éggel készül beszélni, szedegeti össze a szavakat, melyeket csak az istenek értenek. Hirtelen szaggatott hangokat hallottam: „E-ke-ke-ke-ke! E-ke-ke-ke-ke!“ Utána meg Potyopka hangja jutott el hozzánk: — Halljátok? Ez a Gonosz, nyilakat hajt belém. Dühös, merthogy sokára találom meg a mennyei szavakat! Majd ismét csend lett, olyan csend, mintha nem lett volna a földön se ember, se állat, se madár, se szél, se hullám, se erdőzúgás. Aztán csendesen, alig hallhatóan, mint a fajdkakas bátortalan dürrögése, énekhangok hallatszottak a szobában. Potyopka énekelt. Lassan, mint az olvadó hó cseppjei, Potyopka Kint száguld, fütyül a hóvihar, Vergődik szívem, mint parton a hal. Látlak sokszor, eltűnt gonosz kor — Ha ki senyved kíntól, bajoktól, Vagy bánattól vagy bármi mástól: Az enyhülést már nem a varázsló, Nem az hozza, hanem a doktor.
