Irodalmi Szemle, 1972

1972/9 - Zalabai Zsigmond: A tárgyilagos indulat költője (Tapogatózás Illyés Gyula versvilágában)

A már említett századeleji költői magatartásformák konstruktív típusán belül — az imént elemzett megoldás mellett — lehetséges témakörként a XX. századi lét tragikumának a fölismerése és e tragikum feloldására — vagy legalábbis enyhítésére — tett kísérletek kínálkoztak. Korunk kitermelte emberiséget fenyegető mérgét, s az ellenméreg kitermelése — egy újfajta tudat- és magatartásforma kialakítása — a költészetre hárult. Nem kétségbeesni a kétségbeeséstől! — ez a hang hallatszik ki a legélesebben századunk költő-kórusából. Illyés ezen a témakörön belül is európai szinten szól. Költői logikája az élet teljességét fogja át: verseiben két hang — a nagy lázadók, az örök kétségbeesettek (ilyen vonatkozásban akár a „dühöngő fiatalok“ társának is tekinthető) és a nagy rendteremtők, az örök optimisták hangja felesel egymással.

— olvashatjuk a Hatalmas, nagy korszak... s a költők című versben. Illyés lírájáuak ez a vonulata az európai líra mély zengésű, komor hangszerelésű költeményei közé tartozik, mégis fölszabadít, mégis fölemel. A pesszimizmus optimizmusának vigaszát nyújtja. Mert néven nevezni egy bajt annyi, mint megszüntetni azt: tudatosítjuk a veszélyt, fölkészülünk rá, igyekszünk elhárítani. „Minden igazi mű — ellenállási fészek!“

— hirdeti Illyés, de azt is tudja, hogy a sikeres hadviselés érdekében föl is kell térképeznünk a terepet: pontosan, higgadtan tárgyilagosan; a végből, hogy — mint Világodban világtalan című versében írja — ellentámadásunk sikeres legyen, hogy

... a kín, bárhogy véget érjen, hogy bugyogni tudjon a forrás, amely dobogtat és épp így — oldva — öl.

Hogy lobogni tudjon a máglya

Hogy ünnep jöjjön, bármiképp.

Äbeli. E kaini tájra.

E mozgásban levő — és reméljük, hogy még sokáig gyarapodó — életmű lezáratlansága ellenére is páratlanul gazdag, kerek egész. Terjedelem korlátozta írásunk nem tette lehetővé, hogy megszólaltassuk az illyési hangskála minden fokozatát, hogy elidőzzünk palettájának minden színfoltjánál. Nem esett szó tájverseiről, a szárnyas idő röptét megjelenítő, sajátos hangú „érzelemmentes“ elégiákról, nem tártuk fel érdemeihez méltóan az illyési esztétikai kincsesbányát sem. Fejtegetésünk egyetlen pont, a verseket a hallgatás csöndjéből kiolvasztó tárgyilagos indulat köré épült. Az embert kerestük, aki „érzi a Lét, a Rend szabad / összhangját valahol“ s a művészt, aki ritmussal, rímmel

Hatalmas, nagy korszakban éltem:

azon mérve, mily dzsingiszkáni távlatra lobogtak ledőlt országok s jajongtak leölt népek és mily szahara-tág volt rájuk a csönd;

azon mérve, milyen parányi lett ereje

annak, ki szólni mert

s mily varázs-gyorsan lobbant köddé serege, ha — szava foglya — megadta a jelt, ahogy elvárták tőle, hogy kiállni!

Aránytalanság —: düh és gúny nevelt.