Irodalmi Szemle, 1972

1972/9 - Zalabai Zsigmond: A tárgyilagos indulat költője (Tapogatózás Illyés Gyula versvilágában)

kell itten moderneknek lennünk, mintha a magyarság mélyrétegeiben, a pusztákon, a falvakban élnénk“ — mondja egy rádiónyilatkozatában. íme egy másik — huszáros oldalvágás a modernkedők ellen: „Szerintem azt hívják provincializmusnak, ha valaki Bugacon úgy viselkedik, mintha Párizs közepén élne.“ Illyés nagyságát mi sem bizonyltja jobban, mint hogy át tudta hidalni a Bugac és Párizs közötti irdatlan távolságot. Lényegében ő (és József Attila) az első klasszikus költőnk, akinek tolla egy ütemre mozdul a kortársi európai költészet hadmozdulataival. Az európai líra arcvonalainak átrendeződését még olyan gondolatgazdag, valóságteljességre törő poéta is több évtizedes megkésettségből szemlélte, mint Ady; A halottak élén megírásának időpontjában már Eliot és társai képviselték a modern líra törekvéseit. Illyés költészetünknek a világirodalmi áramlatokkal szembeni tempóhátrányát úgy hozta be, hogy közben vállalta a tér és a kor fölvetette társadalmi-nemzeti problémákat is. Meggyőződésem, hogy az egyetemes európai költészet csúcsaira is azért futott fel, mert az élet és a szellem alacsonyabb rétegeit, „provinciális“ köreit is volt ereje és bátorsága megjárni.

Századunkban az emberi agyra zúduló világkép- és tudatformáló információáradatból szinte csaknem kivált — hogy külön medret vájjon: a semmi felé — egy jelentékeny rész: a költői információ. A modern művészet századeleji önmaga keresése, önmagára koncentráltsága és az olvasó kirekesztése folytán már-már megszakadt az irodalmi kommunikáció láncolatossága, szakadéknyivá tágult a távolság a költő (és alkotása), valamint a befogadó között. A művész számára többféle magatartásforma kínálkozott: tudomást sem vett a problémáról, s tovább beszélt a levegőbe; tudomást vett a problémáról, de — a tömeg — zseni elmélet romantikus talajáról elrugaszkodva, szélsőséges individualizmusba csapott át; tudomást vett a problémáról, és — feloldhatatlannak találva a dilemmát — elhallgatott; s végül: felfogta a vészjeleket, elgondolkozott rajtuk, és konkrét, konstruktív megoldások után kutatott, melyek megteremtik hagyomány és modernség tökéletes egyensúlyát. Illyés Gyula az utóbbi — az építő költők közé tartozik. Párizsból, a dada és az izmusok bűvköréből kilépve, itthon az „utolsó nemzeti költőnek“ aposztrofált Ady halála után alig több mint egy évtizeddel átvette — és azóta is őrzi — a Zrínyi—Kölcsey—Berzsenyi—Petőfi—Ady vonulat stafétabotját. Az örökség vállalása az egyik lehetséges kivezető utat jelentette abból a labirintusból, amelyben századunk költői oly céltalanul bolyongtak. Illyés a társadalmi fogantatású, közéleti, elkötelezett múzsa „jegyese“ lett. Témakörei: a nép helyzete és a nemzet sorsa, ismertek. Az első tematikáról sokan és sokszor beszéltek-írtak, indítóokait és célkitűzéseit magam is körvonalaztam már. Annál több — félreértéseket és rosszakaratot sem nélkülöző — vita kerekedett a költő „poesis hungaricá“-ja körül. A kor, amelyben Illyés líráján élesre hangolódott a nemzetet szolgáló húr, riasztó sorshelyzettel teljes:

Tűnnek a magyar falvak, bontja mind fogas nyomor, halálos száradás.

Sikít az új kor szele, az ős házból a fal marad, az életből a váz ...

Mennyi van hátra? Száz év? Vagy ötvennel több mégis ennél? midőn majd kíváncsi utazók jönnek csak erre egy furcsa szikkadó fajta csontjait csodálni“

— írja az Ének Pannóniáról című költeményében. A hang — a „Nem lelte hónát a hazában“ gyászkara óta — ismerős. Illyés is csatlakozhatna e tragikum kiváltotta farkasüvöltéshez, ám az ő bonckése mélyebbre vág. Illyés, az utolsó nemzeti költőnk a magyarságszemlélet terén valamiben első. A felismerésben: „Máskor elmélkedhetünk rajta, kinek a hibája ez, most azt nézzük, mit eredményezett.“ És hogyan változtatható meg

— tehetjük hozzá. Illyés nemzetfogalma azonos Petőfi nép-eszményével: a „nemzet alatti“ réteget, a népet avatja nemzetté. S a kételkedők, a rosszakaratúak részéről itt érzek logikai törést. Azt, hogy Illyés a népről mint népről ír, pozitívumként könyvelik el; hogy a népről mint nemzetről a féltés és aggodalom hangján szól, azt már a mérleg másik — korántsem pontos — serpenyőjébe vetik. A nép, az egykoron „nemzet alatti“ nép