Irodalmi Szemle, 1972

1972/9 - Zalabai Zsigmond: A tárgyilagos indulat költője (Tapogatózás Illyés Gyula versvilágában)

A vers címe: Énekelj, költő. De hogyan? A költemény születésének időszakában Illyés még erre a kérdésre kereste a választ, legalábbis ezt bizonyítják a stílus másneműsé- gében tetten érhető sokféle hatások: az első két soron átütő — Radnóti eklógáira emlékeztető — bukolikus színezet, a képzettársításában szürrealista, dinamikájában expresz- szionista, a metafora jelzőjében archaikus „Kemény homlokomra veres koszorút csapott a nap“ kifejezés, a klasszicitás mitológiai párhuzamaira utaló „Árion“ stb. Illyésnek azonban nemcsak az éneklés „hogyanjával“, hanem „miértjével“ is szembe kellett néznie. Költészetének célját korán tisztázta, imént idézett versének utolsó strófájában így ír:

Néha mégis elborul homlokom, koszorúm lehullik csörögve

A kémény füstjében Dózsa György sercegő bőrére emlékezik orrom,

Mintha haraptam volna belőle, gyomrom felkavarog, köpésem vitriol Ha isten segít, meglátjátok még fekete marását.

A nagy példakép: Dózsa. A parasztvezér élete arra ösztönzi, hogy ő maga a „paraszt- poézis“ katonáinak sorába, a népi írók táborába álljon, ahol a vers, az irodalom a „szabadságharcos“ szerepét tölti be. Utaltunk már a népi költészet tényszerűségére, szociografikus fontosságára. A valőságfeltárás illyési módszerét hadd szemléltessük a kölesdi állomás előtti látvány kiváltotta Elégia néhány versszakával:

Az 1931-ben írt Elégiában nyomon követhetjük a pontosság, a tárgyilagosság, a tényszerűség, a hangvisszafogottság nyomait. S nemcsak a leíró részekben, hanem az eszmeiség megformálásában is. Illyés, összegezve a látvány kiváltotta gondolatait, nem higít, nem kommentál, nem „szól bele“ a versbe, a zárőstrófák képei között feszülő ellentétre, az eltávozó, csupán „egy percre“ itt tartózkodó nap és szociális bajok által megbilincselt, meneküléslehetőségekből kirekesztett, életében örök ittlétre kárhoztatott szegényparaszt képe közötti feszültségre bízza a mondanivalót. Azaz: „belehallgatja“ a versbe. Ügy vélem, az Elégiában körvonalazódott először az a fajta versépítés, amely

— ha időben nem is, de módszerben — közel áll ahhoz a verstechnikához, amelyet Illyés — verseinek egy bizonyos vonulatában — a hatvanas években alakított ki. Az alábbi — Megtalált karaván-napló című — verset nemcsak azért idézzük, hogy bizonyítsuk egyenesági leszármazását, hanem a célból is, hogy illusztráljuk az egyre inkább

Az asszony ölében kosár, a kislány tökmagot eszik, a férfi fejében lukas kalap, a lukból hajszál sarjadoz.

A férfi meztelen lábának horgas nagy ujjal közül kikaparja a port s a piszkot, zsebébe nyúl, nem húz ki semmit.

A sínek mögül egy jegenye két ága közt, akár fészekben ül a szárnyas nap, egy percre megpihen itt, szétnéz a tájon.

Mint ezredévek mélyiből tekint reá vissza a férfi, mint kék égre a vízbefuló ki már kiáltani se tud.