Irodalmi Szemle, 1972
1972/9 - Illyés Gyula: Az oltárőrző
Illyés Gyula az oltárőrző A Hajszálgyökerek című kötetből Minden nagy nemzedék echőnak vonul vissza halála után a magaslatokba. Csak jól kell kiáltani, s ömlik le a lapályokra a válasz: a tanács; az orákulum. Század eleji nagy nemzedékünk némán őrzi csúcsait. A mi hangunk volt gyenge, mélységeinkből? Vagy a jóslatmagyarázó papoké vajon? De egy hely híven felelt. Fábry Zoltán oly állhatatosan adta a magyarázatot, oly hű rítusban fejtette számunkra, völgybelieknek a magasság szövegeit, hogy elménk eljátszott a képpel: a magyar szabadgondolkodás napjai a stőszi hegyeket választották Olimpuszul és szent forrásuk védelmére: tisztán tartására Fábry Zoltánt már szakálltalan — imberbis — korában fölavatták, elrendelvén, hogy ősei patrícius házát remetelakká alakítsa, s benne csakis nekik éljen. Illetve annak, amiért ők is éltek és haltak — csak ritkán természetes halállal —, az Ügynek. A beszennyezhetetlen, szent Ügynek. Nem látok, messze országokig el, még egy ilyen oltárőrzőt. Én, már-már szkeptikussá verve rideg kartézianizmusomtől, Fábry Zoltánt nem tudom követni minden útján; nem minden elágazó útján, jól kimondva. Forrón dicsért íróink zömétől jó, ha föllangyulok. Stílusra is más a szájízem. Remeteként élek én is, de nem hitben; mert oly abszolút hitigény átka alatt. De mégis egy az egünk és poklunk. Fábry Zoltánt — bár szemtől szembe sose láttam — negyven éve ismerem, úgy érzem, személyesen; a hangjáról. Amit ő negyven éve nevez hűségesen vox humanának, hűségesen, kitartóan, egyértelműen. Ez nem kis dolog. Ez a hang mindig a végekről érkezett hozzánk. Magyar olvasói területünk északi limesvidékéről. Ugyanakkor a szocialista humanizmus hol előretolt, hol visszavont lövészállásaiból. Fábry Zoltán mindig harcban állt. Túlfűtött, túlzsúfolt szava sokszor vált fojtottá, szaggatottá: sokszor elhallgatott. Hogy micsoda pokolból jött forgószelek járták ke- resztbe-kasba ezt a negyven évet s ezt a mi Duna-vidékünket (s vele a világot), annak az is termométere volt, hogy mikor meddig hangzott, s aztán hogy csuklott meg, hogy némítódott el ez a hiteles, jó fémjelzésű szó. Az Ady-iskola hanghordozását idéző Figyelmeztető Szó. Fábry Zoltán íróeszményeinek jó része nekem nem eszményem. Okfejtő módja sem az enyém. Kevés mégis a kortárs író, aki elé kisebb megilletődöttséggel állnék oda, hogy valami évforduló ürügyén működésére beszédet mondjak. Legutóbbi könyve nem közönséges hatású. Ránk pirít, megszégyenít. Vagyis az író megint föladatot, harcot vállal. Olvasói, anyanyelvi területünk egyik jelentős — valamikor Kazinczy, Batsányi vezette — fertályáról ad képet. Ez előtt nem azért sütjük le szemünk, mert amit ábrázol, fájdalmas. Azért, mert nem gondoltunk rá? mert rossz pásztorai voltunk testvéreinknek; mert magunkba engedtük a hitványságot, hogy megfeledkeztünk a föladatunkról. Az íróiról, az emberiről. A kép, amit Fábry Zoltán nyújt, nem derűs. De az írói tábor, melynek irányítása őrá szállt, nincs híján sem tehetségnek, sem mondandónak. De ahogy Fábry szava ismét száll, ahogy az a vox humana erősödik, az sikert ígér, íróit is, eszmeit is. Az én maradék vallomásom is, mint mindnyájunké ma, az ősök tisztelete. Ha indulhatna valami boldoggá avatási per, hogy ki állt kegyükben, nagy elődeink szent hitében, legigazolhatóbban már e földön, kortársaim közül bizony Stősz irányába szögezném az ujjam. Él ott egy európai, egy szentszagú, hű szabadsághívő.
