Irodalmi Szemle, 1972

1972/8 - FIGYELŐ - Zalabai Zsigmond: A vers túloldalán (Kulcsár Ferenc: Napkitörések, Madách, 1972)

szükség van az egyszerű, könnyen követhető, az életre hasonlító „mesére“, melyben az olvasó magára ismer, s általa saját valóságának kis és nagy drámáit élheti át. Szüksége van olyan irodalmi fikcióra, amely által könnyen érthető módon sajátíthatja el az életigazságokat. Az ember örök idők óta ösztönösen vonzódik a mesékhez, mert más nyelven nehezen megfogalmazható igazságokat és lelki élményeket tartalmaznak. Lovicsek regényei olyan „mesék“, amelyek „igazak", drámái az életben is „megtörténhettek volna“. Minden esztétikai ellenvetést félretéve, a „történet“ az olvasó szükség* lete, s az irodalmi fikció a jövő irodalmának is kifejező eszköze lesz. Nem kisebb tekintély, mint Saul Bellow amerikai Író mondja szakmai gondjairól: „Az igazság az, hogy voltaképpen nem munkáltuk ki a fikciónak azt a formáját, amely be tudná fogadni a modern élményvilág minden izgalmát, bohócságát és töredezettségét. Néhányon rendületlenül ezzel foglalkozunk." Megjelenése idején a Csillagszemű asszony valóságos olvasói forradalmat és könyvvásárlási lázat idézett elő, s alig kisebb sikert aratott a Tűzvirág is. S ez annyit jelent, hogy bennük az író megalkotta azt a „me* sét“, amelyben a legszélesebb körű olvasóréteg ráismert környezetére, valóságára, önmagára.

S ebből egyenesen következik Lovicsek Béla újabb érdeme: az irodalmi közvélemény mozgósítása és fölélénkítése. Régi vágyunk, hol konok reménykedéssel, hol meg rezignált belenyugvással kísért ábrándunk, hogy egyszer majd sikerül megteremtenünk irodalmunk számára a rugalmasan reagáló, mindent figyelemmel kísérő közvéleményt, a hálás szellemi közeget, melyben írásaink életre kelnek és visszhangra találnak. Szinte a harmadvirágzás kezdete óta keresi irodalmunk az olvasót, hogy bizonyítsa: nem céltalanul, hanem az ő számára ír. Ezért minden könyvsikerünk egyben egész irodalmunk sikere is, mert írói létünkről visz híradást a széles köztudatba. A Csillagszemű asszony és Lovicsek sikeres színművei sok-sok szlovákiai magyarhoz vitték és viszik el irodalmunk jelenlétének a tényét, olvasói-nézői közeget teremtenek, s így közvetve más hazai műveknek is jó értelemben vett népszerűséget biztosítanak, vagy legalábbis megteremtik a népszerűség lehetőségét. Aki elolvas egy hazai könyvet, amely megnyeri a tetszését, az a többire is kíváncsi lesz; ha falvaink népe egy szerzőnk színművén jól szórakozik, mások darabjait is megtekinti. így szerveződik ez a jóindulatú és lelkes tömegbázis, amelyre minden irodalomnak szüksége van ahhoz, hogy valós életet éljen és reális értékeket hozzon létre. Lovicsek Béla munkássága hathatósan hozzájárult ahhoz, hogy népünk, nemzetiségünk tudja, tudatosítsa: van szlovákiai magyar irodalom.

Duba Gyula

a vers túloldalán

(Kulcsár Ferenc: Napkitörések, Madách 1972)

Az irodalom „irodalmon kívüliségét“, „irodalom felettiségét“ mi sem bizonyítja jobban, mint az a vágy (vágy? — harc!), amely a költészet reménytelenül szép vállalkozásából fakad: írni azért, hogy megszűnjék az „iroda-lom“-ként értelmezett irodalom, írni azért, hogy az alkotásban feszülő belső energiák valamiképpen külső erővé, ható gondolattá, cselekvő erkölccsé, aktív emberi magatartássá váljanak. Mi kell a reménytelenül is szép lehetetlenség megkísértéséhez? Erős lírai alkat: meztelen arc, födetlen mell, kitárulkozás, a világgal való farkasszemet nézés bátorsága, erkölcsi érzék, felelősségérzet, s mindennek tetejébe olyan „üvegfényfí“ stílus, amely lehetővé teszi a realitás látványának és a költői látomásnak egymásba áramló kettős mozgását.

A kerülő után most már gyerünk toronyiránt. Ritka nálunk az olyan költő, akiről — főleg első kötete kapcsán! — elmondhatjuk, hogy rendelkezik az imént felsorolt tulajdonságokkal. A Napkitörések fiatal költőjével, Kulcsár Ferenccel kapcsolatban sem az előlegezett „kritikusi bizalom“ íratta le ezeket a sorokat. Szögezzük le már a bevezető