Irodalmi Szemle, 1972
1972/8 - Jaroš, Peter: Szégyenpír
— Tudom — mondja az elnök. — Neked is hagytam helyet! — Láttam! — Na és?! Az urad mellett hagytam helyet, talán túl nagyot is, csak utána kezdtem a Pavolét ásni... — De én nem akarom! — sipít az özvegy. — Nem akarok egy olyan korhely mellett feküdni. Ha nem hallgatsz meg, én végzek magammal, vízbe ugrok, hadd vigyen el más vidékre — rikácsol özvegy Pazurkóné magából kikelve. Az elnök egy ideig nézi őt, aztán karon ragadja, és kilódítja az irodából. Előbb a helyiség közepén tétovázik, majd kapja magát, és indul a temetőbe. Fűtve a dühtől, betemeti a megkezdett gödröt, és újat kezd, egész a kerítés mellett. Egyfolytában dolgozik, amíg ki nem merül, de alkonyaiig a gödör elkészül. Alig-alig tud belőle kimászni, de amint a földhányásra telepszik, jól és könnyűnek érzi magát. — Ne félj, Pavol — szólal meg fennhangon —, itt is jó fekvőhelyed lesz...! Feltápászkodik, s a csákányt és a lapátot vállára vetve, nehéz léptekkel távozik. Egy fűszálat rág, és mosolyog. Pituk /. V.: A nagy parázna (Apokalipszis sorozat, filctoll, 1967)
