Irodalmi Szemle, 1972
1972/1 - Duba Gyula: A költői aktivitásról
Duba Gyula a költői aktivitásról A költőt a jövő hitelesíti — ha költő volt, versei megmaradnak. Közhelynek tűnhet ez az állítás, álokoskodásnak, naivitásnak is minősíthetnénk, ha- nem lenne igaz. Valóban közhelyszerű, de csak azért, mert magától értetődőnek tartjuk, jelszóként használjuk, nem gondolkodunk rajta. Azt mondjuk: költő volt, természetes, hogy a neve fennmaradt, versei bennünk élnek. Valóságlátása, érzésvilága közkincs, mindenki megszerezheti. S ez úgy általában ki is elégíti az embereket — minek a magától értetődő múlton annyit töprengeni, elég a jelen! — de a kételkedő lélek, a mindent felülvizsgáló szkeptikus ész kérdést tesz fel: miért ők? Miért éppen ők? Miért éppen Homérosz, Ovidius, Dante és Baudelaire, miért Balassi, Csokonai, Petőfi, Ady és József Attila, miért Botto, Janko Kráľ és Hviezdoslav? A névsor sablonos, de nem baj, bővebb és más jellegű is lehetne, de így is megfelel: ijem a névsor a fontos, hanem a gondolat, amelyet illusztrál. Miért azok a versek éltetik a népeket, nemzeteket, a világot, amelyek éltetik? Mert elképzelhetetlen — s ez természetes —, hogy egyes korokban csak annyi költő élt és Irt, amennyi név és vers fennmaradt. Többen is voltak, tudunk is róluk, ismeretként, adatként léteznek, az általános emberi tudás részei — már akik el nem enyésztek —, de csak mint nevek, címek és rekvizitu- mok, elmúlt korok élettelen jelzései, de nem élnek, mert nem támaszthatók fel. Tudjuk, hogy kik voltak, de soha többé nem elevenednek meg előttünk, fogalmakként ismerősök, valósággá nem teljesednek. Egyetlen nevet említek: Triztan Tzara. Mit akarsz vele, kérdezhetnék, a dadaizmus atyja, szellemi lázadó és formabontó, minden komolyabb irodalmi tankönyv jelentős fejezetet szentel neki és mozgalmának, memoárok és művészettörténeti szakkönyvek elevenítik fel alakját, forradalma beleépült a huszadik század szellemi megújhodást hozó művészi forradalmába. Igen, igen, mondom erre én, de a versei... nem ismerem. Illetve ismerem, irodalmi olvasókönyvekből, irodalomtörténetekből, szakkönyvekből, olvastam őket, megismertem őket, de nem élnek bennem. És még egy sereg híres formabontó verse nem él bennem, más versek viszont élnek. Na igen, mondja a népi mondás, kinek a pap, kinek a papné ...! Hát igen, bólintana az egzisztencialista, a költészet — döntés kérdése. Helyben vagyunk, a fentieken ezzel túlléphetünk, mert csak ezért a következtetésért íródtak: a költészet, a vers választás kérdése az olvasó számára is, meg a költő számára is! A költői magatartás — döntés. A filozófia és az irodalom kapcsolata minden korban szoros és közvetlen volt, de a modern irodalommal különösen szoros kölcsönhatásban vannak a korszerű filozófiai rendszerek. A marxizmus is a szocialista realizmussal és az Idealista filozófiák is a nyugati irodalmakkal. Sőt, az egzisztencialista művészetfilozófia és esztétika a szocialista irodalmakkal is kölcsönhatásba került, amikor az egyéniség sorsának összetevőit tűzve maga elé központi problémául, kiegészíteni igyekezett e téren a marxista filozófia mulasztásait. Anélkül, hogy mélyebben elemeznénk a marxista filozófia és az egzisztencializmus alapvető ellentéteit, vizsgáljuk meg ennek az elméletnek irodalmi vetületeit. Sartre és Camus, a két legismertebb egzisztencialista író, filozófiáját a második világháború alatt, a francia ellenállási mozgalom idején fejlesztette ki. Maguk is részt vettek az ellenállásban és filozófiájuk valószínűleg ekkor volt a leghaladóbb. Történelmi szerepet töltött be. A konfliktushelyzetekben való döntés mint az emberi dráma és lényeg alapja, a szabadság lehetősége, tragikus tisztasággal vetette föl a franciák előtt a kérdést: passzívak maradnak-e a fasiszta megszállással szemben, vagy ellene fordulnak. Az adott történelmi helyzetben az egzisztencializmus így helyesen vetette föl az emberhez — szellememberhez — egyedül méltó aktivitás kérdését. A háború után azonban Sartre filozófiája irodalmi mozgalommá nőtt, meghonosította a köztudatban az elidegenedés fogalmát, a világ abszurdságának tényét, s az egyén teljes tehetetlenségét hirdette. Gyakorlatilag arról is megfeledkezett, hogy az emberi
