Irodalmi Szemle, 1972

1972/8 - Jaroš, Peter: Szégyenpír

volt nála, a halotti bizonyítványt is úgy állította ki, hogy meg se nézte az elhunytat. A ravatalon fekvők iránt már nem nagy az érdeklődés, csak a gond marad utánuk, így volt ezzel az apró termetű, a másvilágra hirtelen távozó bácsikával is. Fia is megsiratta, menye is meggyászolta. Megrendelték a koszorúkat, meg a pálinkát is a halotti torra, kalácsot sütöttek a temetésre érkezőknek. A templomban imát mondattak érte, hogy megtisztuljon vétkeitől. A kisöreg három napig vol felravatalozva a koporsóban, a siratóasszonyok három napon át siratták. Harmadnapra az egyik így szólt a megboldogult fiának:

— Hallod-e, az apád kész rejtély!

— Miért? — kérdi a fiú.

— Hogy miért? — mondja a siratóasszony. Sok halottat láttam, de ez valami más, igaz-e? — fordul a többi asszony felé.

— Igaz bizony, az bizony, úgy van az — vágnak egymás szavába.

— De miért? — álmélkodik a fiú, aki még nem látott halottat, mert háborúban sem járt, meg temetésekre sem valami sűrűn.

— No, gyere csak, megmutatom — mondja a siratóasszony, és a megboldogult fiát a koporsóhoz inti. — Nézd csak, meg se sárgult, meg se fehéredett, olyan az arca, mint aki alszik. Még valami, de ez már igazán hihetetlen, egyáltalán nem érezni hullaszagot ... Érzel-e valamit?

A fiú beleszagol a levegőbe.

— Nem, néném, valóban nem érzek ...

! — No. látod, hát ez az — mondja a siratóasszony. — Három nap után minden halott szaglott, és mindnek más volt a színe, nem úgy, mint ennek ...

— Tudom is én, miért van így — bölcselkedik a megboldogult fia. — Igazán nem tudom... Öreg volt szegény, agyondolgozta magát, tisztára elsenyvedt, látják — mutatja az asszonyoknak, akik a koporsó köré sereglettek. — A test csont és bőr, az arca meg már életében olyan beesett, olyan kiaszott volt, hogy holta után nem is változhatott sokat... Mit tudom én, talán azért... Hogy nincs szaga, talán az is azért van, meg valami nagy forróságok sincsenek... Maguk is tudják, hogy a levágott bárány néha öt napig is ott csüng a pajtában, és cseppet sem bűzlik... Nem tudom, de nem hinném, hogy apámnak halva másképp kellene kinéznie... Szerintem olyan, amilyennek lennie kell — fejezte be a fiú.

Az asszonyok tanácstalanul vonogatják a vállukat, és indulnak hazafelé.

— Lehet, hogy igazad van— mondja egy idős siratóasszony, aki a temetésre is ott maradt.

Kezdődik a temetés. Pappal, harangozóval, feszülettel és harangszóval. Sokan eljöttek, szokás mondani akkor is, ha a valóságban kevesen voltak. Néhány idősebb asszony és férfi, aki már nem járt a határba, az erdőre, sem a gyárba, meg a legközelebbi hozzátartozók, mert így illik. A gyászolók körülállták a sírgödröt, az örökre távozótól lélekben és a valóságban mind búcsút vettek, s a koporsót, amelynek födelét már előbb leszögezték, leengedték a gödörbe.

Ráhullottak az első nehéz rögök.

Ekkor történt. Azok, akik közelebb álltak, megdöbbentek, fölsikoltottak és visszahőköltek. A koporsóból jól kivehetően dörömbölés hangzott, mintha a megboldogult a födelet rugdalná. A rögök már nem hullottak, de a dörömbölés, ha halkabban is, újra hallható volt. Valamennyien elcsitultak, megnémultak és vártak. Semmi zaj, dörömbölés. A percek röpülnek, senki se mozdul. A koporsóból már nem hallatszik dörömbölés. Az emberek körülnéznek, egymásra tekingetnek, mintha nehéz álomból ébrednének. S ekkor szól a megboldogult fia:

— Hányják csak be, úgyis elég öreg volt!

A ikoporsót nemsokára elhantolják, a gyászolók a templomba mennek imádkozni, s már csak a halotti tor várja őket.

Pavol felsóhajt, a sírkőnek támaszkodik, amelynél mindezt végiggondolta, erősen megkapaszkodik és föláll. A toronyórára tekint, már fél három. Megszaporázza lépteit, járása ideges lesz.

A legszívesebben oda rohanna, ahol a sírgödröt kell ásnia, de amint arra gondol, hogy a nap legfeljebb hétkor éri el a látóhatárt, megnyugszik, és újra lassítja a lépteit.