Irodalmi Szemle, 1972
1972/8 - Jaroš, Peter: Szégyenpír
ültet át a szervezetbe... Minél jobban kiismertem magam, annál inkább megundorodtam magamtól, annál nagyobb ellenszenvet éreztem az emberek iránt. Pavol egy pillanatra elhallgatott. Bricka mélyet lélegzett, és ámuldozva pislogott Pavol felé. — Már rég felköthetted volna magad! — suttogta Bricka fojtott hangon, de meg-, győzőén. — Vagy az ered vághattad volna fel, vagy víznek mehettél volna... Én képtelen lennék így élni! Erre Pavol elsírta magát. Előbb csak ültében pityergett, könnyei leperegtek az arcán, az állán és a nagy asztalra, a vastag deszkalapra hullottak. Lehet, hogy éppen arra a helyre, ahol a vicis- pánnak lenyisszantották a hüvelykujját. Pavol később előredőlt, fejét a könyökére hajtotta, úgy zokogott. Bricka közben intett a pincérnek, még egy kört rendelt, és sajnálkozva megsimogatta Pavol haját. — Nyugodj meg, testvér — szólt Pavolra. — A pálinka az asztalon... Ne félj, nem haragszom, amiért engem is gyűlölsz... Iszok is veled... Nocsak, rajta! — bökte meg ismét Pavolt. — Fogd csak a poharat! Pavol lassan megnyugodott. Zsebkendőjébe fújta az orrát, kiegyenesedett a széken, s látva, hogy Bricka rámosolyog, ő is elmosolyodott. Megragadta a poharat, és felhajtotta. — Tudod — kezdte újra Pavol —, végezni szerettem volna magammal, de nem bírtam, nem volt hozzá erőm... Lesújtott a felismerés, hogy bár gyűlölöm, mégis szeretem magamat annyira, hogy a legvégső elhatározásra képtelen vagyok... Ekkor támadtak a kételyeim... Attól tartottam, hogy újra a régi Pavol válik belőlem... Féltem, hogy újra szeretni fogom az embereket, s lényegében attól a felismeréstől rettegtem, hogy nem az élet és nem az emberek, hanem az én életem és a saját énem értelmetlen ... Féltem, hogy nem marad más hátra, mint hogy agyonütöm magam ... így bénított meg a felismerés... — Talán sületlenség, amit beszélsz — jegyezte meg Bricka. — Ö, nem érted te ezt, vagy nem akarod megérteni! — Hát én nem jártam gimnáziumba — mondta Bricka keserűen, majd hozzáfűzte: — Igaz, mindössze erdészeti ipariskolát végeztem, ott viszont a bogarakat tanulmányoztuk, és nem az embert, hál istennek! S fölnevetett. — Várj, testvér, még nem mondtam el mindent — szakította félbe Pavol a nevetését. — Az utóbbi időben magányosan élek, hisz tudod. Vágyódtam is már valami asszonyféle után, de nem merek bizalmat előlegezni. Kérlek, adj tanácsot. Vágjak bele, merjek hinni... — Csináld, ahogy akarod, egyre megy ... — De hisz akkor te is csak olyan vagy, mint én?! — jajdult fel Pavol. — Dehogyis, én mindent úgy teszek, ahogy te tenni szeretnél, sőt mi több, egyáltalán nem gondolkozom felőle ... — Lehet, hogy én is megpróbálom, lehet, hogy ez kigyógyít. — Tudod, Pavol — mosolyodott el Bricka —, ha legalább nem lennél olyan erős, amilyen vagy... Összefecsegnél és elkövetnél egy rakás szamárságot, az ember megragadna és jól elnáspángolna, akár véresre verne... Talán ez segítene... De így? Mindenki kénytelen végighallgatni a hülyeségeidet, elviselni a sértegetéseidet, és még örülhet, hogy megússza bordatörés nélkül... Az erős, izmos ember ritkán tudja meg az igazat önmagáról, így soknak, ha nem is mindenkinek, nem marad más hátra, mint megelégedni azzal, amit magáról tud, vagyis meghülyülni... Az erőseknek csak erősekkel kéne barátkozniuk, vagy erőseknek egyáltalán nem kéne lenniük... Ott, ahol a pisztoly az egyedüli érv, és pisztolya az erősnek is, a gyengének is lehet, ott talán nagyobb az egyenlőség az emberek között... — Ä, hisz belém köt akárki — védekezik Pavol. — Reggel az öreg Zahran is megsértett és rám támadott, azután meg te ugrattál... Kinek mit vétek én? Senkinek...! Ások, ások ... — Nem azt teszed, amit tenned kéne, és az emberek érzik, hogy ezzel is beléjük kötsz... Ártatlan báránynak mutatkozol, báránybőrbe bújsz, közben mindenki tudja, hogy közelebb állsz a farkashoz ...
