Irodalmi Szemle, 1972

1972/1 - HAGYOMÁNY - Szíj Rezső: Kazinczy Ferenc, Szabó Lőrinc és a könyvművészet

ném a dacot és tüntetést a korral szemben, igazat adnék azoknak, akik ilyenkor felháborodnak: — ,micsoda őrültség ilyesmit és így kiadni!’ Aztán meg végtelenül tisztelem az egyéni munka öncélúságát, és így csak tetszéssel tudok szólni a kiadványról. Tetszéssel, anélkül, hogy pártolnám, anélkül, hogy biztatnám hasonló dolgokra. Mert jobb szeretném, ha hasonlóan dacos és korellenes tüntetést más tartalommal csinálna: filológia helyett valami művészetivel. Ugye nem ért félre? En az egyént tisztelem, a létrehozott szépet és nagyszerűt; és természetesnek tartom, hogy az egyén céljai, szükségszerűen támadt produktumai nem ítélhetők meg kívülről (egy másik egyénből) igazságosan, függetlenül. Igazságosan csak akkor ítélhetjük meg az ilyen nyomdai csodák értékét, ha mint a halottal, olyan érdektelenek vagyunk. Ezért mondtam egy valakinek, aki kifakadt nálam a Kazinczyra: — Nézd, ha egy 100 éves német író valamely újonnan felfedezett versét adta volna ki facszimilékkel egy lipcsei kiadó és elküldte volna neked a könyvet, akkor nem lennél felháborodva. Akkor csak a nyomdatechnikát néznéd benne (amit most is elismersz), és zavartalan lenne az élvezeted. Most a te saját érdekeid közbeszólnak, megkeserítik a tetszésedet, és kétségbevonatják veled, hogy joga volt-e Knernek ilyesmit csinálni. Kérdeznéd ezt, ha lipcsei cégről volna szó?"

— így adja elő tépelődéseit Szabó Lőrinc a Kazinczy-kiadvány kapcsán, s fölteszi a kérdést Kner Imrének: ő mit szól hozzá?22

E levélre Kner Imre azonnal és hosszan válaszolt. Elméleti és gyakorlati szempontból elemzi azokat a kérdéseket, amelyek nemcsak annak a kornak könyvbarát-gondol- kodásába engednek bepillantást, hanem hasznos könyvművészeti útmutatásokat is tartalmaznak minden idők bibliofil-könyvbarátai számára, (akik között, sajnos, mindig író akadt a legkevesebb). Ezen — 1933. január 31-én kelt — levelében először is megköszöni a Szabó Lőrinc: Te meg a világ című verskötetéről megjelent recenziókat, amelyeket a költő elküldött hozzá, aztán rátér a Kazinczy-kiadvány ügyére: .. Ami az Ön és barátja állásfoglalását illeti a Rexa-féle Kazinczy-könyvet illetően, engedje meg, hogy röviden válaszoljak rá, s kimutassam, mennyire igazságtalan és elfogult, sőt egy- szempontú az.“ A háromkötetes Goethe szerinte időszerű is volt, meg fontos is volt. Ogy érezte, hogy a magyar kultúrának is kötelessége volt leadni névjegyét a Goethe- évben. „Es íme: eddig a Pantheon értesítése szerint kb. 120 példány kelt el, s ennél jóval többet adtunk ki tiszteletpéldánynak. Most nem akarok arról írni, hogy hány esetben tettem én már ilyesmit és a közönség válasza mi volt rá. Most nem szólok arról se, hogy a nemzeti megújhodás idejében kiadott Kner-Klasszikusokból, amelyek 1200 példányban jelentek meg, többet adtunk oda ajándékba és bírálatra, mint ameny- nyit eladtunk és fele még talán most is megvan. Velem szemben senkinek sincsen joga ilyen szemrehányást tenni. — Most csak arra akarok rámutatni, hogy a legkisebb kiadvány elterjesztése is legalább 50—60 példány ingyen kiosztását, legalább 100 példány bizományba helyezését és egy csomó propagandát jelent. Itt (a Kazinczy-kiadványnál) minderről nincsen sző. Egy privát kiadványról van szó, amely senkitől nem kér semmit, senkitől nem akar semmit, egyszerűen odatevődik egy pár olyan ember asztalára, akiről feltesszük, hogy érdekli őket."

Ezután elmondja, hogyan került hozzá a Kazinczy-mű, és hogyan formálódott könyvvé. Megismerkedett Rexa Dezsővel, aki megtalálta Kazinczynak egyik kéziratát. Ezen a szedő számára meglepően pontos utasítások olvashatók, szeretné a kéziratot fakszimilében kiadni. Kner Imrét több szempontból is nagyon érdekelte az ajánlott kézirat, mert abban arról volt szó, hogyan érintkezett annak idején a szerző a nyomdásszal. A legnagyobb meglepetéssel vette észre, hogy „Kazinczy olyan abszolúte pontosan értette és érezte saját korának nyomdai stílusát, ahogy ma a szakemberek sem érzik, nem is szólva a csak félig szakember iparművészekről és grafikusokról.“

Rexa Dezső a saját költségén elkészíttette a kliséket, Kner Imre pedig vállalta a kinyomtatást. E vállalkozásban különösebb üzleti számítás nem vezette. A kiadást azért vállalta, hogy egy addig archívumban elfekvő, érdekes és minden tekintetben értékes dokumentumot a nyilvánosság elé bocsásson, tekintettel azokra a szakemberekre, akikről Rexa Dezső és Kner Imre föltételezett némi érdeklődést. A papírt az utóbbi adta, mint egyéb munkák maradékát, és a nyomdai munkálatok akkor folytak,

22 l. Szabó Lőrinc — Kner Imrének 1933. január 29.