Irodalmi Szemle, 1972
1972/8 - Bata Imre: A közvetettség — intellektualitás — Babits korai költészetében
a legtöbbre, a belső formát hangsúlyozza, számára a vers beteljesülés, organikus egész- szé alakulás, s épp ez az egész, teljes organizmus közli velünk magát. A részek egymásutánja, az okozatosság és linearitás mentén nem találjuk meg az igazi jelentéskomplexumot. Horatius zárt és harmonikus versformájába annyi nyugatalanságot és dinamikát visz, amennyit csak kibír a zárt forma. Feszültség van antik forma és modern érzület közt. A korai Babitsnái gyakori a versépités egy oly változata, amelyikben a vers teljes értelmét a záró szakasz visszaható sugalma teremti meg. Ilyen vers az Öda a bűnhöz is, amelynek épp a kompozíciós megoldása fontosabb, mert jellemzőbb, mint a vers nyilvánvaló nietzschei motiváltsága. Kifejezés és élmény új relációját a Himnusz íriszhez mutatja meg. Az élet ezer változata és színgazdagsága tapasztalata, tehát élménye lehet az embernek. De nem oly intenzitással, mint ha akkor éljük meg, akkor gondoljuk el a változatosságot, színgazdagságot, ha sötét van, éj van. A dolgok valódi értékére hiányukban eszmélünk. A világ pazar változatossága is az éjszakában igézhető fel igazán. Mert itt nem az élmény, hanem az emlékezet és a képzelet hatalma építi föl a versvilágot, amely azonos is, de más is, mint a világ. Mivel a költészet nem másolás, hanem alkotás. Nem a külső világ és nem a „belém esett világ“, mert ami ÉN, az semmi, „meddő szám, mely nem szoroz, se nem oszt". Morpheus karjai közt íriszről álmodik: Idézz fel nékem ezer égi képet és földi képet, trilliót ha van, sok földet, vizet, új és régi népet, idézz fel, szóval, teljes enmagam. Világirodalom-történetében Browningot jellemzi hasonlóképpen, 1919-es előadásában is sző van a maradéktalan kifejezésről, az önkifejezésről mint teljes objektivációról. Az unalmas egy-való-világnál több, amit a képzelet alkothat, kedvesebb neki a Mája fátyla, az élmények világa helyett a szabad és tág képzelet, amely nemcsak a valót, de a voltat s a lehetségest is fölvillantja. Éjszaka, mindig csak éjszaka. Mikor minden fekete, amikor nem látszik semmi, amikor csönd van, hogy nem h'allszik semmi — ez a költői alakítás igazán otthonos közege. A való unása, az élmény semmibevétele, a képzelet szabad éjszakai mozgása: teljes oldódás az itt és most dimenziójától. Az én határai eltűnnek, tér és idő áthatolható, folytonos alak- és stílusváltás, a proteusi ösztön fölszabadítása — mindez egy új költői attitűd akarása, de új poétái módszer is. A lírikus epilógját így értelmezhetni úgy is, mint az új poézis szavát. A költő fölismeri, mennyire énje börtönébe zárt. A fölismerés és definíciója már meghaladása is a tudatosult állapotnak. Valami történt közben. A vers záró soraiban ott az alig rezzenő történés: Mert én vagyok az alany és a tárgy, jaj én vagyok az ómega s az alfa. Előbb az alany, aztán a tárgy a fölső sorban, az alsóban viszont megfordítva, a görög ábécé utolsó betűjére következik az első. E megfordítás, a vers egészét tekintve, tökéletes zártság. Az ÉN nyitja a szonettet, s az alfa zárja; a két sor összefüggésében, a konklúzióban viszont az analóg elemek sorrendje megfordul. Az alfának megfelelő alany az első, alatta azonban a tárgynak megfelelő önmaga kerül az első helyre. S talán igaz is, hiszen a végső pillanatban, a halálban az eleven élet, amit az én hordoz — tárggyá változik. Babits verse tehát merő áttétel, dištancia az énhez képest. Második kötete látszatra már elüt az elsőtől. Különbözik a dekorativitás tekintetében, de valójában most is az éjszakai szféráról, az alkonyról van szó. Dal, éji merénylő, titkos szerető, dal, mostoha lélek, most jer elő: másnak csupa fátyol, neked csupa látás, itt van az alkonyat, itt van az áldás. (Alkonyi prológus)
