Irodalmi Szemle, 1972
1972/8 - Mikola Anikó: Ilmarinen szerelmes éneke (vers)
Ilmarinen szerelmes éneke Mikola Anikó Gyökér, nyújtsd fel karod a mélyből, ág hajolj le, kicsiny, zöld almák, érjetek piros viasszá; fénylenek még az esték. Lomb, karolj a lombba, zuhogd zöld fényedet a lomha fűkalászra, Ilmarinen óhajára, vasverő kovács szavára. Víz, fényes bárkát emelj horgonyzó halaknak álmát tereld hálóm felé, s a bárkát rakd meg kagylóval s kenyérrel, kedvesem régóta várja partodon, teljék a bárka, Ilmarinen óhajára, vasverő kovács szavára. Négy szél, ne küldj most égi- háborút, inkább oldozzad el a parthoz átkozott nyarat, hadd szaladjanak az ünők az út végéig fiukkal. Vasfű teremjen harcosok sebére. Kezemre harmat hulljon, és pöröly kaszámra, Ilmarinen óhajára, vasverő kovács szavára. Kedvesem, ne hallgass rádiót, újságot se olvass, ne gondolj rá, hogy ezrek égtek el ma is, ne nézz az égre: szennyezett, ne gondolj gyermekre s anyára és néma jajra és halálra, Ilmarinen óhajára, ne ülj a földre, ne nyúlj virághoz, és hagyd a felhőt — éget, ne lélegezz, mert mérget ontott a föld minden kéménye márna, vasverő kovács szavára. Jöjj, keressünk forrást, aszályt jelez a nap. Ötszáz felfordult halat vetett ki vizünk, e hömpölygő sivatag. Kedvesem, nem ember- hulláról szállt fel a dögevő madár, ne félj, a parti fecskék felriadnak még a hajnali gép zajára. Ne féljetek, kicsiny zöld almák, érjetek piros viasszá, mert az esték még fénylenek Ilmarinen óhajára, vasverő kovács szavára. Pituk J. VHárom fej (tus, 1966]
