Irodalmi Szemle, 1972

1972/7 - ÚJ HANGOK - Grendel Lajos: Galambház

a veszély tényleg elmúlt. Afífelől nem volt kétségem, hogy Bálint is, Anti is hallgatni fog, csakhogy a hosszú virrasztás alatt támadt egy furcsa ötletem, felkapni a puskámat, elmenni a parancsnokságra, és ott bevallani mindent. Aztán mielőtt még észbe kapnának, ledurrantanám magamat. így esetleg a lány megmenekülne. Ami viszont rosszabb, belekeverném Antit és Bálintot, és aligha úsznák meg a dolgot. Persze, elképzelhető, hogy ha mindent magamra vállalok, egyiküknek sem esik bántódása. A. legborzasztóbb az, hogy nagyon közel álltam ezeknek a szándékoknak a megvalósításához. Ezúttal az mentett meg, hogy továbbgondoltam a dolgot. Elképzeltem magamban, hogy amit kiterveltem, véghez is viszem. Na és mi lesz azután? Bizonyos szempontból hősnek tartanának. De vajon kin segítenék ezzel? Most, hogy esetleg már megmenekültem, igazán érthetetlen volna. Esztelenség, hiszen semmi rosszat nem követtünk el. Ártatlan vagyok. Anti is, Bálint is ártatlan. S a lány . . .? Ennyire egy hajszálon múlik minden? Ennyire nem tudhatok előre semmit? Fiatal vagy, egy napon (nem is akarod) kivezényelnek valahová, idegenek közé, aztán vagy az ellenség nyír ki, vagy a sajátjaid, mert a sajátjaidnak hiszed őket, pedig idegenek neked ezek is* egy csillaggal több van a gallérjukon, s te már jobban félsz tőlük, a sajátaidtól, mint amazoktól, s még hősnek is képzeled magad. Hát ez igazán nevetséges, roppantul szomorúan nevetséges. De mit csinálj? Mihez kezdesz most? Egy bizonyos. Azelőtt azt kívántam, hogy nyerjük meg a háborút, csak azért, hogy minél előbb vége legyen. Most már mindegy. Legyen vége, az sem érdekel, mi lesz velem azután. Senkinek a sorsa nem érdekel. Az sem érdekelt, hogy felakasztják-e a lányt másnap, vagy sem, mert ilyen esetekben a civileket akasztani szokták, hogy bűnös-e vagy sem — ezek különben is csak szavak, rájöttem, hogy sokat, nagyon sokat beszélünk értelmetlen dolgokról, csak hogy elkendőzzük az ürességünket. . . Miért? Hisz vagy senki sem bűnös, vagy mindenki az. Nemcsak ezért a háborúért. Furcsa: valaki felelős érte, de külön-külön senki sem. Valaki felelős lenne itt mindenért, de sehol sincs. Nincs ilyen ember. Miért vagyok csupán én, egyedül én, aki — ha azok azt akarják, kitűnő harcos, dolgos, hazaszerető ember, akit elhalmozhatnak kitüntetésekkel, vagy ha amúgy akarják, aljas, hazaáruló gazember, ha úgy tetszik, gyilkos is. Miért hogy nem vagyok egyik sem, miért rágalom és hazugság itt minden?

Másnap reggel az ukrán parasztlányt kivégezték. A parancsnoksággal szemben állították fel az akasztófát, a lány aligha volt egészen észnél. Pár perccel a kivégzés előtt váratlanul beszélni kezdett az egybegyűltekhez. Hadart, a mieink közül természetesen senki sem értette. A falubeliek bizonyára igen, de ezeknek egyetlen arcizmuk se rezzent. Egy-két tiszt fontoskodva jött-ment a parancsnokság épülete előtt. Arra gondoltam, hogy ha én volnék a lány helyében, ugyanolyan közönnyel szemlélnék az én vergődésemet is, csak annyi volna a különbség, hogy az én szavaimat a falubeliek nem értenék, csak a fontoskodó tisztek és a megfélemlített, bámész katonák. De ez semmin se változtatna.

Alig egy hónap múlva fogságba estem.

Nyolcéves távoliét után a tanítói állás számomra a megváltást jelentette. Semmi mást nem kívántam erősebben, mint itthon maradni örökre a szép, hatalmas kerttel övezett házban, amelyet még nagyon régen a nagyapám épített, s melynek hátsó kapuja ma is a mezőre s a mezőt távolabb átszelő országúira nyílik. A feleségem azt mondta, hogy nagyon megváltoztam. Elhiszem, hogy igaza van. Soha többé nem említene a dolgot, én azonban gyakran látom rajta, hogy nehezen törődik bele. Amikor hazajöttem, nyolcéves is elmúlt a lányom. Még az esküvőnk előtt úgy számítottuk, hogy négy-öt gyerekünk lesz. Erről most lemondtam, és úgy látszik, a feleségem is*, mert egyszer sem hozta szóba. Elég baj volt már így is, hogy ezt a helyes, talpraesett és serdülőkorba lépve napról napra csinosabb kislányt, egyetlen gyermekemet, sohasem tudtam megszokni, és valószínűleg én is idegen maradiam a számára. Sohasem éreztem, hogy különösképpen ragaszkodna hozzám. A feleségemhez tartozott, csakis őhozzá, és annak ellenére, hogy őt szerette, hogy szigorúan, olykor túl szigorúan nevelte és néha túl kíméletlenül szedte ráncba. Én egyetlen hangos szóval sem bántottam. Megérezhette, hogy azért, mert nem is szeretem igazából.

A ház körül nyolc év alatt alig változott valami. A házat, mint említettem, még a nagyapám építette, tőle örökölte az apám, végül én. Elég nagy udvar vette körül. A galambház a kertbe vezető kiskapuhoz közel állt, a kút mellett. Ami csekély vál647