Irodalmi Szemle, 1972

1972/1 - Bodri Ferenc: František Kupka centenárium

natkoztatás eredményeit. Ifjúságában keleti misztikákkal és spiritizmussal foglalkozott (mint Mednyánszky!), később talán a maeterlincki „panteista miszticizmus“ („a nagy titok“) és a bergsoni „élan vitai“ festői kifejezésének lehetőségeit kutatta; járható utat valóban a kubizmus nyithatott. A színek és a fény, a tömegek és síkok viszonyának kombinációs arányaival Kupka egyféle „érzékfeletti“ (metafizikus) fesztészetet művelt valóban; nem „emlékeztető“ szándék jellemzi, inkább „megindító“, gondolat- ébresztő hatás (Michel Seuphor). A megismerés ugrásszerű fejlődésével olykor a végtelenbe tekintő, a hit és a tudás vízválasztó gerincén tétovázó ember magatartása ez, Kupka piktúrájának egyedüli „tárgyszerű“ fogódzója a zenei összhangzatok színekben és fényben nyilvánuló szinesztéziája lett. „Színképzet“ tehát, amely ezen az úton kinőtt a szimbolizmus jelrendszeréből, előbb „analitikus kubizmussá“ (szimultanizmus), majd „orfizmussá“ lett, önálló művészeti iránnyá; amelyet Kupkával Robert Delaunay és mások teremtettek, némelyek vallanak ma is. A szándékot Delaunay fogalmazza meg: „célunk az embert feltámasztó belső zeneiséget (Orfeusz!) színekkel kifejezni“.

Bár az esztétikai magyarázat ezúttal is csak követte a képi megvalósulást — Apollinaire az „orfizmus“ szót 1914-ben találta ki —, az említettek vásznain a kubizmusból az absztraktum felé váltó lépés megtörtént, egyidőben Kandinszkij és mások működésével, bizonyítva talán az átmenet „történelmi szükségességét“ is. A festészet útja megnyílt a „tárgyak rendjétől“ (kubizmus) a „fogalmak rendjének“ ábrázolása felé. Marcel Brion szerint (L’art abstract; Párizs, 1956.) az ilyfajta festészet a „kozmikus tapasztalat“ megjelenítését kínálja, olykor a végtelen kifejezéséig emelkedik, hasonló szándék a figuratív művészetben „csak szűk érintkezési lehetőségeket és szimbolikát talált". A zöldfrakkos akadémikus példája az is, hogy egy hindu számára az előtte álló Siva szobor a beléivődott „kozmikus áradat és végtelenség", a határtalan élet szimbóluma talán; olyan élményeké, amelyek kifejezésére a keresztény mitológia és ikonográfia képtelen. De képessé lehet a ráció rejtett összefüggéseit: a vonalakat, színeket, foltokat és arányokat összefűző, aranymetszéses kompozíció — benne a természeti „időtlen“ törvények vetülete. Ugyanígy a korszak légies, impressziókat és fényhatásokat, a tenger végtelenjét idéző zenéje (Debussy, Ravel) talán. Kupkát is a víz széttört és villődzó síkjai ragadják meg előbb (Fürdőző — 1906—07), „inkább sugall, mint kimond“; „nocturnói“, színesen egybefűzött síkjai, „kozmikus tavasza“, Katedrálisa (1913), filozofikus kép-építményei (1913), kép-fúgái (1911—1957) saját pszichikai létének és testetlen élményeinek kifejezési kísérletei. Ujjongó öröm az elképzelt rend, a formákban, arányokban és színvilágban megvalósuló harmónia fölött. Idealista konklúzió ez természetesen (Bergson a mestere: „a mű realizmusa feltételezi a lélek idealizmusát, s csak az idealitás erejével teremthetünk kapcsolatot a realitással“), de eredményeiben, a megszületett képekben valóban szép és megindító. Társadalmi motivációját a közép-európai imperializmus, a válságok felé sodródó világ és a tobzódó szalon-naturalizmus sárdagasztó ideológiáival szembeni ellenállás nyújtja, elsősorban humánus és csak ezt követően artisztikus nosztalgiák. Mintha Ady „Azúrországának“ csarnokaiba lépnénk a Kupka-képeken, a Kékszakállú kivágódó kapui szolgáltatnák a fényeket. Kupka is „a mindenséget vágyja képbe venni“, nagyméretű vásznain ezt a nosztalgiát eleveníti meg, később a lemondás poézisét: a végtelenbe vezető út valóban a végtelenbe vezet, csak mérföldkövei vannak, aligha vége és aligha állomásai. Beláthatatlan, és mindegyre tágul a látóhatár. A közönség csinos harmóniákat, dekoratív kolorikát lát ott, ahol az értelem fényét, a barbárság halálát kellene látnia. Íme, a bartóki képlet (végzet?) František Kupka művészetében.

*

Jean Cassou kézikönyve (Panorama des arts plastiques contemporains; Párizs, 1960.) a L’École de Paris-fejezet előtt közel három oldalon sorolja az 1895—1914 között érkezettek nevét: a sort Kupka nyitja (1895) és Brancusi, Picasso, Coubine, Reth, Czóbel, Gris, Modigliani, Csáky, Archipenko, Chagall, Chirico, Foujita, Soutine és mások folytatják tovább. A Mártírok (?) és a Parnasszus hegye így válik a művészet központjává, hírét előbb a bennszülöttek, utóbb a bevándorlók növelik, elsősorban Kelet-Eurőpából, szép számban magyarok is.

Kupka előbb a prágai Képzőművészeti Főiskola nazarénus újromantikáját és spiri- tizmusát (1888—91), majd a bécsi akadémia szecesszióját, „fizikai és parafizikai“ vonzódásait studírozza, a kor misztikus német filozófiája érdekelte, a keleti hit- és mesevilág. Portrékból, tájképekből és szimbolista kompozíciókból tárlatot rendez a