Irodalmi Szemle, 1972

1972/7 - Révész Bertalan: Czuczor Gergely emlékezete

mokratikus-plebejus irányban haladó költő világnézetét leghűbben tükröző epigrammája a Mohács. Kisfaludy Károlynál, mint tudjuk, Mohács emléke még elégiában ölt testet; az egész költemény voltaképpen bánatos múltsiratás, csak a legvégén találunk valamelyest időszerű, jövőbe mutató tanulságlevonást. Czuczornál viszont a mohácsi tragédia plebejus ándulatú történelmi váddá lép elő. A Kisfaludy-elégia mottója, végkicsengése: Nemzeti nagy múltunk nagy temetője Mohács“. A teljes, nyolcsoros remekmű pedig:

Főúri gőg és visszavonás pártokra szakasztá A honnak kebelét gyáva királyok alatt.

Tágult a jegyelem, gúny lett a harci fenyíték,

Vélte magát úrnak följogosítva kiki,

Isteni ostorkint ült úr jobbágya nyakára,

S a pórnak kicsikart vére kiálta bosszút.

S megnehezült a világbírónak ítélete, s len a Nemzeti nagy bűnnek nagy torolója Mohács.

Epigrammáinak terjedelme olykor megnő, s szatirikus politikai jellemrajzzá vagy életképpé szélesedik; bírálják az idegenmajmolást, pellengérre állítják a megyei élet visszásságait és a sötét maradiságot (Böngi, Zord!, Korteskedés, Maradi, Barady úr beszéde]. Költőnknél e klasszikus veretű versek már nem a kiváltságosak heroizmu- sának, hanem éppen ellenkezőleg: korlátoltságának, maradiságának a hordozói, s a tartalom Ó9 forma ellentéte révén parodisztikus jelleget öltenek.

A közéleti-politikai visszaélések, igazságtalanságok s a rendi konzervativizmus szatirikus bírálata nemcsak epigrammáira jellemző, hanem általában egész lírai költészetére. Ezt meggyőzően példázza egyik kiemelkedő közéleti verse, a Korunk ócsárlóihoz, amely a jobbágy emberibb megbecsülését követelve kifejti, hogy a múltban elsősorban azért bűnhődött a nemzet, mert testvéreit, „pórnemű népét sebzé“. Czuczor ezzel a versével az 1832—36. évi országgyűlés Kölcsey és Wesselényi vezette ellenzéki csoportjához csatlakozott, amely először lépett fel szervezetten a belső átalakulás igényével, a „haza és a haladás“ ügyét összekapcsolva és együttesen hangoztatva. Czuczornál a nemesi lelkdismertfurdalás helyett — költészetünkben nála először! — a vád szólal meg; a vád, mely az idegen hódítás és a belső egyenetlenség mellett új okot is tud — méghozzá minden eddiginél nyomosabbat — a nemzeti tragédia indokolásául:

Méltán szállá reád nemzetem egykoron A bűnsujtogató isten erős keze;

Mert tenvéreidet, pórnemű népedet Sebzéd orvoslatlanul.

A 40-es évek közepe táján pedig már szinte a napi-politikai pamfletig jut a közerkölcsök bírálatában — mint például a Kifakadás című versben:

Szabad választásid dorbézolás Előzi meg; kíséri csárdaharc;

Vagyonbukás, s gyűlölség zárja be:

Magát a szent ügyet csak nemtelen Ärmányúton bírod már vívni ki,

S erényed annyi nincs, mely a gonoszt Legyőzni képes volna önmaga.

Legismertebb és leghíresebb költeménye a Riadó, amely 48 szeptemberének fordulata, pontosabban a bécsi udvar árulása után keletkezett. Hazaszeretete mély őszinteségének és szabadságvágyának ez a legmarkánsabb bizonyítéka. A Riadó plebejus hevessége, zsarnokellenes támadása, forradalmi-harci cselekvésre gyújtó mondanivalója révén Petőfi legszenvedélyesebb hangú harci dalaival is kiállja a versenyt. Azonkívül, hogy megjelent Kossuth Hírlapjában, külön röplapon is terjesztették, s forradalmi indulóvá vált. A Riadó költőjének nemcsak hogy megingott korábbi lojalitása, hanem a szó legszorosabb értelmében eljut — miután az saját hitszegését, zsarnokságát vég637