Irodalmi Szemle, 1972
1972/7 - Koncsol László: Három változat az apokalipszisra (2. Babits Mihály: Fortissimo)
Es ha hasztalan ima, sírás: — mi kár omolni tudunk még, férfiak! Ma már hiszünk káromlani—érdemes alvó magasságot a Sorsban. A két tétel között ninC9 cezúra; a kezdet sem hoz hirtelen változást: nem csupán a kötőszó kapcsolja rá a feltételes mondatot a második tételre, hanem az első tétel két kulcsszavát — vezérmotívumát: ima, sírás — is átemeli, s ezekből az új tétel mintegy szilárd alapot épít magának, amelyről tovább rugaszkodhat. Az első csúcsiről, amely már nem érzés, hanem a lelket is fölbontó női indulat, őrült sikoly — hogy Bartók egyik különös szonátájára utaljunk: zongorán doboló, dobon éneklő „vadakká imulás“ — természetesen lép át a férfiindulat a káromlások indulati, fogalmakon túli világába. A szomorkás iróniával nyomdailag i9 kiemelt „tudunk még“ motívum a „már hiszünk“ sötét tragikumában oldódik föl és nyer igazolást. A férfikar, a kürtök, a dobok kemény, a jambikus alapütemnek lépten-nyomon ellentmondó ritmusa: a legsötétebb indulat rohamai következnek. Mintha a jambikus metrum — tiszta állapotában talán egy fensőbb elégikus nyugalom ritmikai jelképe — csak arra volna jó itt Babitsnak, hogy elvesse, szétzilálja, megtagadja. Ez is a ritmusbontás egyik zenei funkciója, s jellemző, hogy a jambus a legtisztábban a tiltó és kérdő — a világos tónusú — motívumokban: a tilos vagy elérhetetlen pozitív mezőben hullámzik. A ritmus többértelműségét hadd szemléltesse az alábbi rész; a felső képlet az elméleti metrumot, az alsó az expresszív zeneit mutatja: Hányjuk álmára kopogó bestemmiáknak jégesőjét! Mért van, ha nincs? Mért nincs, ha van? Tagadjuk őt, talán fölébred! Cibáljuk őt, verjük a szókkal! mint aki gazda horkol égő házban — a süket Istenét! / I /- U I uu- U I u u -) I /- U U_i u u (/ I / l- U I u u u / 1 / — U 1 / u -) Süket! Süket! U b 628
