Irodalmi Szemle, 1972

1972/7 - Koncsol László: Három változat az apokalipszisra (2. Babits Mihály: Fortissimo)

Itt, a dallamcsúcson lép be a férfiszóló — a költő képviseletében — a kérdéssel, amely a vers érzéseit és indulatait fölf akaszt ja:

ki költi őt föl, emberek?

Érdemes megfigyelnünk az első rész — a nyitány — magánhangzóit: a 19 (54,28 százalék] magassal szemben 16 (45,71 %} mély vokális áll, s ez az arány — a különbség 8,57 % — kiegyelítettebb, mint a Vörösmarty-vers első tételében, ahol a különbség 15 % volt a magas magánhangzók javára, sőt, 1,29 % híján eléri az Előszp második, drámai tételének mélyhangzóarányát, vagyis a Fortissimo viszonylag sötét tónusban indul.

Már a nyitányon belül föl kell figyelnünk egy belső tagolódásra, amelyet minden zenei elem kifejez: az apokaliptikus három kezdősor tónusa mély, ritmusa szaggatott, alakja kijelentés, dallama emelkedő, egységét a hárem sorvég összecsengése is kiemeli, személye az Isten, tere az ég — a negyedik sor tere a föld, szereplői az emberek, ritmusa elméletileg szabályos jambus, tónusa magas, alakja nyílt és ereszkedő kérdőmondat, s rímtelenül válik le a nyitány törzséről. Joggal beszélhetünk ezek alapján a két tömb teljes zenei kontrasztjáról. Ez a bevezető rész az aktív vagy passzív Isten (térben az ég], közvetve a kérdező költő, közvetlenül a kérdezett tömeg (térben a föld) fölvonultatásával, illetve igei akcióinak sorozatával (haragszik, dúl-fúl, alszik, aluszik, halott [!], ki költi föl) a zenei nyitány valamennyi funkcióját betölti. A rész személye — ezt is meg kell figyelnünk — határozatlan többes, amely viszont csak az átvezető szerepű negyedik sorban bukkan föl, s egyelőre tagolatlanul az egész emberi nemet átfogja.

Az első tételt úgy intonálja Babits, hogy a határozatlan többesből — a nyitány vegyeskarából és teljes zenekarából — élesen kiemeli a nők „gyengén“ síró tömegét — a női kart és a vonósokat, miközben a férfiszóló parancsa fölcsattan:

Anyák, sírjatok hangosabban:

'' ■ akit föl nem ver annyi ágyú,

rezzenti-e gyenge sírástok?

Ez a szóló a mű egyetlen szilárd eleme, ő az eleven tudat, a lázító sugallat, bár a vers polifóniájában az ő szuggesztív szólama ás együtt izzik föl a hatása alá került tömegekével, és jellemének vonásai is fokonként, az érzés (a fájdalom], majd az indulat (a káromlás] s végül a visszahulló letargia más-más fokozatán, egy soha meg nem szakított evolúciós folyamatban tárulnak föl, s ez az önmagát is növelő, közben indítékait is sorra fölfedő szenvedély korbácsolja föl az anyák fájdalmát arra a fokra, ahol az anyag — a könny — gyors váltakozásban ellentétes halmazállapotú és bevű természeti ősanyagok képét ölti, s a fájdalom — mint árvíz, lavina, jég és láva — négy elemi csapásként sújtja az alvó vagy halott Istent.

A zenei témát hordozó első mellérendelés után a következő mondat súlyos második fele hasonlatokból épül föl, 9 mindezt egyetlen többszörös mondatszerkezet markolja össize. Mesteri ez a konstrukció; gerince olyan mondatlánc, amely a mellérendelés valamennyi faján végigfut. Már az első tiltó mondat egy kezdő „És“-sel az előző szerkezethez kapcsolódik, ezzel adózva az evolúció törvényének, de a tiltás rögtön magasabb érzelmi-dinamikai fokozatra löki a verset; most magyarázat, ellentét, kapcsolás, tiltó magyarázat (három, a tőmondatok vonalán kapcsolatos módhatározói alárendelés], újabb — fölszólító — ellentét (amely főmondatból és két módhatározói alárendelésből áll], újabb egyszerű kapcsolat, s végül egy módhatározói alárendeléssel kiegészített kapcsolatos mellérendelés következik.

625