Irodalmi Szemle, 1972
1972/7 - Duba Gyula: Az emberi gondok árnyéka
Duba Gyula az emberi gondok árnyéka (Előadás a Szlovákiai írók Szövetsége Magyar Szekciójának közgyűlésén) Dolgozatom fölé a címet Miroslav Krležától kölcsönöztem, aki ia Híd 1969. évi 11— 12-es kettős számában, interjújában a következőket mondja a művészetről — tehát az Irodalomról is: „Nem nehéz bizonyítani, hogy eszme nélküli és irányzatosság nélküli művészet sohase volt és ma sincs, még akkor sem, ha alkonyi félhomályban angyalcsapatként lebeg, a Madonna kíséretében és az Angelus harangszava mellett. Sem a múltban, sem ma a művészet nem természetfölöttti üzenetek hírnöke, hanem csupán az emberi gondok árnyéka, vágyakozás a földi gravitáció legyőzésére, mint az álom ártatlan képe. A művészet mindig elkötelezett volt akkor, amikor abban a meggyőződésben élt, hogy nem az; tegnap még vallási vagy nacionalista, ma pedig szocialista vagy antiszocialista értelemben.“ Krleža szavait mélyen igaznak tartom, már azért is alkalmasak arra, hogy saját gondolataim megfogalmazásához kiindulópontul szolgáljanak, mert a nagy horvát író három mondatában frappánsan fölveti és jellemzi azt a két kérdést, amely jelenleg a mi irodalmunknak is központi problémája: 1. Mi az irodalom (művészet) értelme és szerepe? 2. Mit jelent az irodalom (művészet] elkötelezettsége? Az első — a művészetek lényegét és értelmét számon kérő — kérdés szinte magukkal a művészetekkel egyidős. Az írásban fennmaradt egykori irodalmi művekkel együtt megmaradtak a művek törvényszerűségeit kutató esztétikai és filozófiai munkák, a ma is használható elméleti töredékek és az alapigazságokat rögzítő gondolatok, a művek és a valóság viszonyát jellemző etikai törvényszerűségek és premisszák. A korai — görög, római — irodalmi élet valóban korán megszülte a maga esztétikusait és kritikusait, akik egyben az élet bölcselői is voltak, amely azt jelenti, hogy .a művészetek nem céltalanul, nem játékként, hanem az életmód és a közösségi viszonyok fontos szükségleteiként, részeiként jöttek létre. Gyakorlati, tehát hasznos funkciójuk volt, amit akár szolgálatnak, szerepnek is nevezhetünk, s a gyakorlati emberi tevékenységből, az élni akarásból sarjadó emberi kíváncsiság és tudásvágy már a kezdet kezdetén figyelmet szentelt nekik, a megismerés tárgyává avatta őket. A második — a művész elkötelezettségét érintő — kérdés, úgy vélem, későbbi keletű —, mondhatnám: modernebb; legalábbis tekintetbe véve, hogy a vele kapcsolatos elmélkedések és megjegyzések előfordulási ideje az újkor, sőt még annak is a modern művészetek jelentkezésével fémjelzett „közelmúlt“ szakasza. Elmondhatjuk, hogy a fogalom kialakulása a művészeti koncepciók differenciálódásával egyidős. Bölcsőié talán az újkori demokrácia fogalmának és az emberi haladás képzetének a bölcsőjével rokon, s mint ilyet, a 18. század szellemi reneszánszának úttörői ringatták. Az ókori és középkori művésznek az elkötelezettség mai formájában nem lehetett alkotói problémája. A görög költő számára valószínűleg természetes alapelv volt, hogy művészetével az istenek elkötelezettje, a római költő számára, hogy a császároké és diktátoroké, a középkori író-költő számára, hogy a vallásé. A művészi elkötelezettség tudatosulásának és lényegiségének első kristálya valamikor a felvilágosulás hősi-szellemi korában született meg, s azután a művésznek már döntenie kellett, hová áll: az emberi ész és teremtő erő oldalára, vagy a kivédhetetlen sorsszerűség transzcendens hite 61ó
