Irodalmi Szemle, 1972
1972/7 - Iszkander, Fazil: A színpad vértanúi
hallottam, hogy a színházakban néha tűzvész is szokott lenni. Értesülésemet az is igazolni látszott, hogy a színpad mögötti ajtón ott állt a fölirat: VÉSZKIJÁRAT. Sőt, ugyancsak a színpad mögött egy valódi, eleven, sisakos tűzoltó is ácsorgott, fontoskodó ellenszenvvel figyelve a nyüzsgő gyerekhadat. Minden hiába, a tűzvész csak nem akart kitörni. Már vége felé járt az a darab is, amelyet felsőbb osztályosaink adtak elő, közeledett a zárójelenet: a csavargót alakító fiú ezúttal valódi gitárt pengetve kezdte énekelni a búcsúdalát. Mélységes bánatom ellenére kegyetlenül furdalni kezdte oldalamat a kíváncsiság, és mint könnyein át a síró gyerek, várakozva lestem, eltéveszti-e most is a szöveget vagy sem. Cigány bíró a nevem, Cigánylány a kedvesem ... Jevgenyij Dmitries nem messze tőlem a fejéhez kapott, de a teremben rajta kívül senki se vette észre a hibát. Ügy látszik, a közönség meg volt róla győződve, hogy a fiúnak így kellett énekelnie a szöveget. Aztán visszavonhatatlanul elkezdődött a mi előadásunk. Ránk, lótársammal csak később került sor, így még elég időm volt rá, hogy a kulisszák közül kitekintve megkeresem pillantásommal a nénikémet. Amikor kilestem, Zsora éppen a zenekar mélyedése fölött állt, és forgatta a mozdíthatatlan kötelet, hogy előcsalogassa onnan az ördögök öregapját. Az egész nézőtér kacagott, csak a nénikém meredt komoran maga elé. Nevetett még a nagybácsim is, pedig nyilván semmit sem értett az előzményekből. De mivel mindenkinek nevethetnékje támadt attól, hogy Kurkulija a kötelet forgatta, s mivel számára ez semmilyen kockázattal nem járt, mindenki nyugodtan nevethetett. A nénikém tekintete leírhatatlanul szomorú volt. Ügy nézett Zsora Kurkulijára, mint egy gyilkosra. Számomra maradt még egy halvány lehetőség: elhatároztam, ha a mieink nem veszik észre, hogy nem én játszottam Baldát, nem fogom előttük feltárni a szomorú valót. De sajnos, ilyen közelről lehetetlen volt nem észrevenni, hogy nem én vagyok Balda. Legjobb volna eltűnni, elenyészni, megsemmisülni, mintsem tudtára adni a nénikémnek, hogy a komoly főszerep helyett a kartonló tomporát alakítom. Ez elviselhetetlen volna. Ekkor a nénikém már öregesen ingatta a fejét, s ez nála mindig azt jelentette, hogy hiába áldozta föl magát háládatlan unokaöccse kedvéért. Ezalatt Zsora Kurkulija a színpadon fürgén hányta a lábát, hosszú, nyújtott léptekkel, mint egy balerina. Nagyszerűen játszott, a teremben minduntalan fölharsant a nevetés. Közben mi is sorra kerültünk. Vezetőnk bebújtatott minket a ló kartontestébe, én megmarkoltam a farokmozgató fafogantyút, s lassan előporoszkáltunk a kulisszák mögül. Békésen legelészve a színpad közepe felé indultunk. Már puszta megjelenésünk is jókora derültséget váltott ki a nézőtéren, s én némi elégtétellel nyugtáztam, hogy a nevetés hullámai mindig erősödnek, valahányszor a fafogantyút megrántva a ló farkát meglengetem. Hatalmas sikert arattunk, s alighogy a színfalak mögé mentünk, a közönség ünneplése visszakényszerített a színpadra. Jevgenyij Dmitries szintén kijött velünk, s érezni lehetett, hogy a nézők ismerik és szeretik őt. Már azt hittem, hogy ezzel minden véget ért, amikor váratlanul szemembe vágott a fény, a teremből újabb tapsvihar hallatszott, s én kétségbeesetten vettem észre, hogy Jevgenyij Dmitries leemelte rólunk a kartonló testét. Amint a szemem egy kicsit hozzászokott a fényhez, a nénikémre pillantottam. Feje most már nemcsak öregesen ingott, hanem erőtlenül félre is billent. Mintha csak azt mondaná: — Minek örültök olyan nagyon? Mit diadalmaskodtok? Mindenki kacagott, főleg körülöttem, sőt, amikor a nagybácsim meglátta, ahogy ki- hengeredem a ló belsejéből, egészen a színpad közelébe furakodott, s erőnek erejével föl akarta hívni a nénikém figyelmét, hogy éppen én, az unokaöccse ültem a ló hasában; nem bírta szegény fölfogni, hogy éppen ez az öregasszony tragédiájának forrása. Ezek után mit mondjak arról, amit otthon .kellett végigszenvednem? A fesztivál óta senki sem hív másképp, mint: — Hol vagy, vasfüggöny? — Gyere, kulissza úr! Földes Andrásné fordítása 614
