Irodalmi Szemle, 1972
1972/7 - Mikola Anikó: Pre- és poszthispán kecsua legendák
Oyocco hegye Az Oyocco-hegy közelében élt egy anya a két fiával. Amikor eljött a vetés ideje, az asszony kiküldte fiait a tanyára kukoricát vetni, de azoknak nem volt ínyükre a munka, dolguk végezetlen tértek haza, a vetőmagot meg kint hagyták a tanyán. A másnapi vetőmaggal megint csak kimentek a tanyára, a vetőmag egy részét megpirították és megették, a maradékot pedig eladták. Két nap múlva krumplit ültetni küldte ki őket az anyjuk, de ők a földnek szánt krumplit is megették. Mikor hazatértek, így szóltak az anyjukhoz: „Elvégeztük a vetést, és rettenetesen megéheztünk, húst akarunk enni.“ Az anyjuk így válaszolt: „Nincs mit adnom, de vágjátok le a lábamat, egyétek meg azt.“ A fiai úgy is cselekedtek, amint mondotta. Mikor azonban hozzáláttak az evéshez, váratlanul szörnyű szélvész kerekedett, vörös porfelleget kavarva berontott a házba, felkapta a fiúkat, s az Oyocco-hegy oldalához vágta őket, amelynek sziklafalán még ma is látható a két emberi arc, a két gonosz kővé vált arca. A titokzatos bárka A Píura .közigazgatási kerületben, Cabo Blanco közelében történteket még ma is rettegéssel emlegeti a nép. Mesélik, hogy a halászok, akik éjszakai halászatra eveztek ki a tengerre, sosem tértek vissza többé a Cabo Blanco közelébe, csak a hullámok felborította bárkáikat találták meg reggel a partra vetve, a szerencsétlen halászoknak pedig — titokzatos módon — örökre nyomuk veszett. Mesélik azt is, hogy minden éjjel megjelenik a part közelében egy fényes bárka, fel-alá halad a part mentén, aztán eltűnik a nyílt tengeren. Húsvét hetében a halászok a szokottnál is távolabbra eveztek ki a tengerre, s azóta sem hallott felőlük senki. Az egyik halász kétségbeesett feleségének, miután hiába várta haza a férjét, rettenetes fájdalmak kezdték gyötörni az egész testét, s megjelent előtte a bárka, vakító fénnyel. Az asszony be akart menekülni szegényes kunyhójába, de teste megmerevedett, s egy lépést sem tudott tenni. S akkor valaki halkan szólította őt, és ezt mondta neki: — Senkinek sem esik bántódása többé ezen a helyen, ha holnap, San Juan napján, éjfélkor a tengerbe vetnek egy megkereszteletlen gyermeket. Ellenkező esetben a halászok sosem térnek vissza többé a tengerről. Az asszony elsápadt ijedtében, de megígérte, hogy teljesítik a kérést. A bárka egy szempillantás alatt eltűnt, mintha a tenger nyelte volna el. Az asszony futott, hogy a többi halász feleségét is értesítse a hallottakról. Egyikük vállalta az áldozatot, karjára vette beteges újszülött leányát, s emberfölötti elhatározással a tengerbe vetette. Abban a pillanatban vakító fénnyel felrobbant a hajó, amely, mint mondják, egy elvetemült kalózé volt, akinek sok-sok ember halála terhelte a lelkét, s akit csupán egy- ártatlan gyermek válthatott meg súlyos vétkeitől. A feláldozott csecsemő elűzte a rettegést a kicsi halászfaluból, a halászok félelem nélkül szánhattak tengerre. Persze, azért még ma is. félve szállnak vízre, körülkémlelve, hogy nem tűnik-e föl a titokzatos hajó, azt azonban azóta sem látták. Beszélik, hogy nagyhét idején, éjfélkor megjelenik kísérteni. Tiapollo pusztulása Mintegy háromszáz évvel ezelőtt, Pomacocha városától nyugatra, volt egy eléggé félreeső falu, Tiapollo. Élt itt egy öreg anyóka, akinek egyetlen társa egy kakas volt, akit úgy nevelt, úgy dédelgetett, mintha édes gyermeke lett volna. Ahogy múltak az évek, megvénült a 60S
