Irodalmi Szemle, 1972
1972/6 - Simkó Csaba: Két vers
egyébként a fiát más nem is érdekelte. Az egyik rendőr még most is ámulattal mesélte, milyen nagyszerű lövész a fiú. Ahány lövés, annyi találat, uraim! Fél perc alatt sötétben volt a lakodalmi sereg. Az öreg Šourek közrendőrnek pedig kilőtte a cigarettát a szájából. Amint kiderült, a gyenge elméjű lövész tegnapelőtt ellopta az apja flóbert-puskáját. A puskát az apja lakat alatt tartotta a padláson. A fiú a tetőablakon mászott be érte. Az apja délután észrevette a dolgot, és elvette tőle a puskát. Amikor a fiút odavezették a fa alá, boldogan mosolygott, és a szája sarkából folyt a nyál. Rendkívül fürgén mászott fel a fa tetejére, létrára nem is volt szüksége; amikor Bružek felügyelő utasítására kinyílt előtte az üvegkupola billenő-ablaika, vidáman ugrándozni és kiabálni kezdett. A tanácsos úr komor arccal nézett fel a fára, majd megfordulva felsóhajtott: — Telefonáljanak, hogy szállítsák be Katerinkybe! Azután elbúcsúzott a fürdőmestertől, meg a feleségétől, aki csodálata és hálája jeléül meg akarta csókolni a tanácsos úr kezét. A négyesen egyáltalán senki sem lepődött meg, amikor a laboratóriumban megállapították, hogy a halott nő agyvelejében talált lövedék valóban abból a flobert-puskából származik, amelyet a gyenge elméjű fiúnál találtak. Később, miközben Bružek úr gondosan összekötözte az esetet tartalmazó aktákat, megkérdezte: — Elnézést kérek, tanácsos úr, tudjuk, ihogy az a hölgy állapotos volt, méltóztatott megkérdezni, kettőjük közül tulajdonképpen ... szóval . . . Vacátko rendőrtanácsos sokáig szivarja végét nyesegette, és hallgatott. Csak amikor már füstfelhőbe borult az arca, szólalt meg: — Tudja, Bružek úr, mennél öregebb az ember, annál jobban respektálja a halált. Sok emberi szenvedés teljesen fölösleges a szemében. Meg sem mondtam annak a két szerencsétlennek, hogy állapotos volt. Fordította: Kövesdi János tél van minden átlép Hegyek ívén töretlen fogzománc A kiszáradt fák ágain fennakadt a vonuló madarak árnya Simkó Csaba Didergek nem takar be egyetlen arc se már Csak övék a múlt mint üvegszemen a pillanat elhaló szárnycsapása Nevettél és hókristályok hulltak rászálltak sárga kövekre mint ostorok hegyén a fájdalom mint kések élén a gyilkos magánya Én ott vagyok ahol az éghez kapcsolja a hegyet egy pillanat ahol a fák letört ágain esték nemzik a mozdulatokat Más minden átlép a jövendő pusztulásba Hegyek mélyében befagynak a tavak
