Irodalmi Szemle, 1972
1972/6 - Marek, Jiří: A napfürdő
— Nos, valakinak csak hallania kellett, nem? — ismételte meg a kérdését Bružek felügyelő. — Hiszen ez a terem tele volt emberrel! Ismét mély csend következett. — Ügy látszik, hogy senki sem hallott semmit — dünnyögte a fürdőmester. Mrázek úr körülnézett: — Hol állt ez a nyugágy, kérem? Pontosan itt, ahol most? — Igen — felelte Šulcné. — És miért nem állt egyenesen? — Egyenesen állt! — vetette ellen az asszony. — De most nem áll egyenesen. Ki mozdította el? — Talán akkor mozdult el, amikor felemeltük a hölgyet — szólt oda megint a terem sarkából a férj. — Maguk felemelték őt? És miért? És egy kicsit talán odébb is vitték, nem? — kérdezte Bružek felügyelő. —- Mi, jobban mondva én, először megpróbáltam kelteni — kezdte magyarázni Sulc- né —, de amikor láttam, hogy nem mozdul, félrehúztam az arcán a lepedőt... És Jézus Mária! Mintha a villám csapott volna belém, úgy elszörnyedtem! — Egy pillanat, a hölgynek be volt takarva az arca? És miért? — Ezt azért szokták csinálni a páciensek, hogy ne égesse olyan erősen az arcukat a nap. De ennek a hölgynek csak félig volt betakarva az arca. Mrázek úr megfogta a lepedő sarkát. Át volt lőve. — Mutassa meg kérem pontosan, hogyan feküdt a lepedő. Az asszony odalépett a holttesthez, s a szemén jól látszott, hogy mennyire fél. Megpróbálta visszahajtani a lepedőt a halott nő arcára, de reszketett a keze. — Ki volt még itt ezen a hölgyön kívül? — Ma elég sokan voltak itt — mondta tompa hangon a tulajdonos. — Estefelé természetesen csökkent a forgalom. Ez a hölgy... szóval ezt a hölgyet mi ismerjük, gyakran ellátogatott ide, Winterné asszony állandó ügyfelünk volt, már több mint egy hónapja eljárt ide... tehát ez a hölgy ma délután úgy két óra tájban jött ide. No és kifeküdt a napra... Később láttam, hogy lement a pihenőterembe, ezt biztosan tudom, aztán ismét feljött ide, itt nagy a hőség, kérem, úgyhogy a hölgyek és az urak le szoktak menni hűsölni... És azután már itt maradt... Alighanem elaludt. — Örökre — mondta Bružek úr komoran, amire Mrázek úr felfigyelt: — Önök tehát semmilyen lövést nem hallottak? De a hölgyet ebben a helyiségben lőtték agyon. Nem tartják ezt egy kicsit furcsának? Nem? Én annak tartom. Nagyon is! Ismét csend lett a nagy üvegkupola alatt. Mindnyájan a két fehérköpenyest nézték. — Ki volt még itt ezen a... ezen a halott nőn kívül? Pontos névsort készítenek azokról, akik ma itt voltak, megértették?! Šulcné egyetértően bólintott, de a férje felhördült: — Azt hiszi, hogy mi talán mindenkit ismerünk? — Valahol csak fel van írva a nevük, nem? — Ugyan, hol lenne felírva? Ha az emberek például az uszodába mennek, talán felírják a nevüket? Dehogy írják! Ez nyilvános napfürdő, kérem. Van akit ismerünk, van akit nem ... A két detektív egymásra nézett. Hát ez bizony távolról sem látszik egyszerű ügynek, aligha közölhetik a tanácsos úrral, hogy gyilkosság történt, eléje állítva a lefülelt tettest is. Nem bizony, ez annál sokkal bonyolultabb eset. Az egész fürdő valahogy furcsának látszik... De különösen ezek ketten! Mrázek úr elment, hogy felhívja a négyest. Nincs mit tenni, ki kell jönnie a rendőrségi orvosnak, ki kell jönni a fényképésznek, ide kell jönnie az egész gyilkossági osztagnak, Bružek úr közben beszélgethet Šulcnéval, ő azalatt összeírja azokat a látogatókat, akiket Sulc úr ismer. Láthatólag bőven akad majd tennivalójuk. Amikor jóval éjfél után a két detektív kifelé tartott a különös fürdőből és a kertes házak között bolyongtak a Podolí fölötti erdős hegyoldalban, Bružek úr felsőhajtott: — Azt hiszem, semmi szükség rá, hogy az öreget most fölkeltsük, de reggel semmi jót nem mondhatunk neki. Mrázek úr, akit a sok fáradozás tetejébe még a cipője is szorított, szomorúan azt mondta: — Szóval, pajtás, mi egy kicsit többet képzeltünk magunkról, mint amennyit
