Irodalmi Szemle, 1972
1972/6 - Zs. Nagy Lajos: Hideg szél fúj, édesanyám (elbeszélés)
amikor láttam, milyen nagy fontosságot tulajdonítasz neki, hogy igazi legénynek lássalak, amikor egyből felhajtottad a teli pohár bort. Sőt, már előbb is, kislány karomban, amikor vakációra hazajöttél. Már akkor te voltál az igazi férfi a szememben, talán azért, mert ilyen nagyra nőttél, és mert ilyen szép a hajad. Holotit te akkor észre se vettél. Nos, most észrevétettem magam veled. És mert megszoktam az őszinteséget, azt is bevallom, hogy többnek képzeltelek! Samu úgy ugrott ki az ágyból, miint akit darázs csípett meg, de az asszony gyöngéden visszahúzta őrt. — Ne ess kétségbe, kicsi diákom, tudom, hogy nagyon hiúk vagytok magatokra. Nos, megnyugtathatlak, ebben nem csalódtam. Mindent megkaptam tőled, aimit egy huszonhárom éves legénytől elvárhat egy nő ... — Akkor hát...? — kérdezte Samu ingerülten. — Épp csak semmivel se vagy több. Szeretsz csókolózni, főleg lámpák alatt, és főképpen szép lányokkal vagy asszonyokkal. Szeretsz és (no, nyugodj már meg!) tudsz ölelkezni. De ezenkívül: mit tudsz még? — Mire vagy kíváncsi? Kérdezz! — Nyugodt lehetsz, nem a relativitáselméletre. Sem az összehasonlító nyelvtudományra. Mit tudsz, tudsz-e egyáltalán valamit az emberről? Az emberről, aki esetleg valami balszerencse folytán éppen nőnek született? Samu hallgatott. Aztán fölkelt, lassan felöltözött. Közben Rózsi is fölkelt. Fújta a tűzhely parazsát, majd tojásrántottát sütött a fiúnak. Ö nem evett. Azt mondta, nincs étvágya. Mielőtt Samu elindult volna, a nő még átfogta a nyakát, és egészen közelről mondta, szinte a szájába rágta: — Egyet ne felejts el, te kis diák, a főorvos, vagyis a kedves főnököm megígérte, felajánlotta, hogy meglátogat. A karácsony szent estéjét ugyan együtt kell töltenie szeretett családjával, de István-napra kijöhet. Azt mondta, csak rajtam múlik, és két' három hét múlva lakásom lesz, lakásom, összkomfortos lakásom, bent a városban,, a kórház mellett. Ha akarom, elintézi. Tudod, mit mondtam neki? Azt, hogy menjen a francba. Érted? Pedig nem valami öregember. Harmincöt éves, és csinos is>. Én viszont elmentem Szomomokra, és idehoztalak. Mert nekem te kellettél, é9 nem egy lakásosztogató atyaúristen. Megcsókolta Samut, és magára zárta az ajtót. Ősz van. Samu a verandán ül, és csendesen énekli a régi bakanótát, amit még aa apjától tanult: „Hideg szél fúj, édesanyám, hozza ki a kendőm, még az éjjel felkeresem a régi szeretőm...“ Bán néni, a mama, boldogan vasalgatja Samu nadrágját. Sőt, kedves, öreges hangján még a dalt is a fiával, tanár úr fiával dúdolgatja: „Kiállók a kapujába, kibeszélgetem magamat véle utoljára!" Aztán hirtelen eszébe jut valami, a vasalót a padlóra teszi, és kitlpeg fiáhoa a verandára. — Te Samu, nemhogy megint a Pappnéhoz mégy?! — Miért? Olyan nagy baj lenne az, édesanyám? — Baj, baj? Hát nincs elég szép, neked való lány ebben a faluban? — Ne törődjön semmivel, mamika, hisz nem akarok én még megnősülni! — Hisz épp az a baj! Miért nem akarsz? Ha nem is most, hát majd jövőre, hai leszerelsz... Samu nem válaszol, csak kedvesen az anyjára mosolyog, s az öregasszony már tipeg is vissza a vasalóhoz.
