Irodalmi Szemle, 1972

1972/5 - FIGYELŐ - Zsilka Tibor: Kmeczkó Mihály: Mozdulatok

Jellegzetesen nyugat-európai ritmusú költemény a Szeníjelölt, a legtisztább hangsúlyos-rímes versek közül A rohamszázad címűt emelnénk ki: SZÉPEK VOLTAK VADVIRÁGOK HŰSZ ÉVÜKKEL DICSEKEDTEK / orkánálló gyertyánfából faragták a gerincüket // vadrózsa volt a kedvesük tisztességes mint a káka / hegyes késük biztos éle igazságuk fellegvára // szombatonként mindegyikük zsebkendőt és ágyast cserélt / éles körmű szűz karja közt kóstolták meg a harc hevét.“

Amint az idézetekből is kitűnhet, ezek a költemények valóban inkább kísérletek; az értékesebb költemények szabadversek. A kötet túlnyomó részét ezefk a szabadversek alkotják.

Mint minden szabadvers, a Kmeczkó-versek is öntörvényűek. A képi telítettségen, szokatlan asszociációkon, a szimbólumrendszereken és a tömörségen kívül még több jellemzője is van a költő szabadverseinek. Ide sorolnánk mindjárt a ritmust. Az időmértékes verslábak szinte sorról sorra kimutathatók a költeményekben. Néha egy egész szakasz hexameterekből áll; máskor a jamhilkus és trocheusi sorok ritmusellen- téte még jobban növeli a vers feszültségét. A ritmusképietek legérdekesebb alkotóelemei azonban mégis a daktilusok és az anapesztusok. Ezek lassú lejtése, sodrása festi alá legjobban a méltóságteljesen hömpölygő versmondatokat, a higgadtságra törő meditációt. Természetesen más és más a ritmusképlet, ha rövid, illetve hosszabb mondatokkal fejezi ki a költő gondolatait, mondanivalóját.

Feltétlenül említésre méltó Kmeczkó verseinek sajátos szerkezete. A költő teljesen kiküszöbölte költeményeiben a kötőszók használatát, a módosító szák is ritkán fordulnak elő a verseiben; ugyanez mondható — bár jóval kisebb mértékben — a névelők használatáról is. Ezzel a szerfelett érdekes megoldással a műszubjektum (lírai szubjektum) minden bizonnyal a mondatok abszolút viszonyíthatóságát igyekezett csökkenteni. A viszonyszóktól mentes vers nem konkrétumok hordozója többé. Az olvasóban csupán megteremt egy vezérfonalat s azt asszociációi révén ki-ki a legmegfelelőbbnek vélt irányban vezeti tovább anélkül, hogy az alapmotívum elsikkadna. A költő kerülni akar ezzel mindenfajta kizárólagosságot. Nem erőlteti rá saját szubjektivitását, énjét az olvasóra; inkább rábízza, hogy önmaga adjon „tartalmat“ a versnek. E verseknek nincs „bekezdésük“, Indításuk, se „befejezésük“; in médiás rés kezdődnek és csattanó nélküliek. A költő vállalja a „félreérthetőséget" is — ha ilyesmi egyáltalán szóba jöhet —, de nem akarja mindenáron egyértelmű mondanivalóval traktálni az olvasót. Gondolkodásra kényszerít. Ugyanazt a témát több síkban, több felülettel láttatja egyszerre, jelezve a világ dolgainak bonyolultságát, amit — verseiből ítélve — bűn lenne egyértelműnek tekinteni. A relativitást demonstrálják az aránylag hosszú, nem logikai egységet alkotó verssorok is. A mondatok gátlástalanul egybefolynak, több lehetőséget kínálnak az olvasónak a rokon-asszociációk felszabadítására. A versek első és utolsó sora csaknem minden esetben csupa nagybetűvel van leírva. Ösztönösen arra kényszerül az olvasó, hogy e két sort „összeolvassa“. Meglepődhet, mert a két sor egy új verset ad, mintegy a valódi vers mottójává válva. A költemény kontrasztja azzal is növekszik, hogy az összeolvasott, mottóvá vált két sor nagyon gyakran eleve más irányban vezeti az olvasó képzetét, mint maga a tényleges vers, a költemény egyéb szövege. Ezzel a megoldással még hangsúlyozottabban igyekszik bizonyítani a költő a világ dolgainak sokrétűségét, bonyolultságát, ellentétekre épülő „rendszerét“.

Kmeczkó nem politikus költő a szó dogmatikus értelmében, de filozófiájának magva, esztétikai lecsapódása tulajdoniképpen politikum hordozója. A politika nem taktikai szempontból, hanem általános emberi érvényességénél — főleg humanizmusánál — fogva érdekli. Szembeszáll minden jelenséggel, amely az embert méltóságában gya- lázná, de a rosszat nem a törvények szellemében közelíti meg; bizonyos szempontból szükségesnek tartja azt, mint a fejlődés rugóinak mozgatóját, mint ia jó ellentétét. A nemzeti és a nemzetiségi kérdés elsősorban nem úgy érdekli mint politikum, hanem mint az ember önmagával szemben alkalmazott mércéjének egyik foka. Mindez a tájhoz s a táj nyújtotta sajátos természethez való ragaszkodásban nyilvánul meg (Csallóközi idill, Szomorújűz, Csallóköz, stb.).

Kmeczkó mondanivalói a szürrealisztikus asszociációk és a szimbólumrendszerek révén nem konkrétak, illetve nem csak konkrétak. De éppen így fogalmazódnak meg bennük egyszerre az apró s a nagy problémák általánosan s egyben konkrétan is.

A költő — bár versei már egyfajta egységes stílust mutatnak — szívesen kísérletezik. ötletesek például képversei (Mint a haldokló, Évszakaim, Album stb.). A szeszély