Irodalmi Szemle, 1972

1972/1 - Zýka, Jaroslav: Csak egyetlen lehetőség

— Nem tudom. Lehet, hogy véletlen volt csupán. Maga ezt tudta rólam egész idő alatt?

David Pearson bólintott:

— Ezért nem említettem magát a rákövetkező napon, hogy Raori idehozta a kunyhóba. Azon a napon ugyanis egy hajó járt erre, s a hajón egy rendőrtisztviselő is volt. Tudott a szökéséről, s kérdezősködött. Azt mondtam neki, senki nem úszott ide a szigetre, ami különben is valószínűtlen dolog. Raorit senki sem kérdezte, igaz, ő nem is szólna senkinek, mielőtt velem meg nem tárgyalná a dolgot.

Jim Finnley felült:

— És hát... maga miért nem mondta meg?

David Pearson egy kurta pillantást vetett rá.

— Mindenkinek kapnia kell az életben egy lehetőséget. Csak egyetlenegyet, de azt meg kell hogy kapja. Tudja, ellene vagyok a gyilkosságnak. Tisztában voltam azzal, mi történik, ha beszélek. Maga katona volt, s katonaszökevényként ítélték volna el. Tudja, ez mit jelent.

Jim Finnley bólintott.

— Így hát most itt a lehetőség — folytatta David Pearson. — A hajó megint visz- szajön, de akkor már nem fogom magát rejtegetni. Meg kell próbálnia, hogy eljusson egy másik szigetre. Ügy, ahogyan idejutott. A maga számára nincs más lehetőség. Itt nem maradhat. Itt hely csak azok számára van, akik megtalálták lelkűk nyugalmát és békességét, de maga sohasem találna nyugalomra, öt hónap ideje van, s meg kell hogy próbálja, vagy legalábbis kísérletet tehet. Ez a maga dolga. Mindenkinek magának kell döntenie. Én adtam egy lehetőséget, másodszor magán áll, hogy próbálkozzon. Ezt a lehetőséget az élettől kapja. Vagy kihasználja, vagy másképp határoz. Most pedig eltesszük magunkat holnapra.

A remény minden körülmények közt remény, s nincsenek dimenziói, amiképpen a kockázatnak sincsenek. Jól tudom, hogy egy élet forog kockán, de az embernek az életben kockáztatnia kell. Mindenki kockáztat, aki határoz — s David Pearson kihúzta kését a primitív tokból, és erélyesen lecsapta a kókuszdió fejét. Nagyot ivott belőle, s maradékát a másik férfinak adta.

— Mit gondol, milyen reményem lenne, ha megpróbálnék átúszni a szomszédos szigetre? — kérdezte Jim Finnley.

— Egyetlen — mondta a világosszőke férfi —, az, hogy elúszik odáig. A remény az, hogy a kísérlet sikerül, avagy ...

— Avagy vége — egészítette ki a másik.

— Avagy vége — erősítette meg David Pearson.

— Ez azt jelenti — fontolgatta Jim Finnley —, hogy megpróbálok eljutni valami primitív vízi alkalmatossággal, vagy megkockáztatom, hogy néhány óra alatt a magam erejéből elússzam odáig — bizonygatta önmagának töprengve.

— Alighanem éppen ez az, amit én is tanácsolhatnék magának. De hogy egészen őszinte legyek, meg kell mondanom, hogy bármilyen vízi jármű könnyen széttörik a sziklazátonyokon. Az ember maga könnyebben átvészelheti. Ügy hiszem, eleget úszott nap mint nap ahhoz, hogy eljusson a legközelebbi szigetig s onnan szükség esetén még tovább.

— És a cápák? — kérdezte Jim Finnley.

— Melyik a maga számára nagyobb veszedelem: a cápák vagy a törvény?

Jim Finnley egy pillanatig elgondolkodott, aztán kurtán ezt mondta:

— Maga! ... És most lefekszünk — fejezte be gyorsan a beszélgetést.

— Fél, Jim? — kérdezte David Pearson, mikor néhány nappal ezután mindkét férfi ott állt a korallzátonyon, s nézték a tengert.

— Félek — mondta Jim Finnley. — Abban az irányban van?

— Pontosan abban — nyújtotta ki a karját David Pearson, meghatározva a legrövidebb távolságot.

— Azt hiszem, igyekeztem magát megérteni, s remélem, hogy ez sikerült is — mondta Jim Finnley, s szorosabbra húzta derekán a színes övét. Hogy pontos legyek, nem félek annyira, amennyire maga azt talán gondolja. Sokat tanultam magától. Nem tudom, megért e engem... de ha félek valamitől, akkor az nem az út, nem is az, hogy megérkezem-e, a jövő. — Búcsúzóul fölemelte karját, könyökben behajlítva, olyan mozdulattal, amilyennel a szigetlakók köszöntik hagyományosan egymást. Könnyedén