Irodalmi Szemle, 1972

1972/4 - ÚJ HANGOK - Dénes Imre: Rekviem eternam (.novella)

Nem lehet elfeledni a zenét, amely Toulouse-Lautrec Albi-i múzeumában éppúgy rázendített bennem, mint a montobani kiskocsmában, vagy az Ostende és Dover között viharba kerülő vén hajón, amikor a kapitányon kívül szinte mindenki tengeribeteg lett, és a korlátnak dőlve adózott Neptun oltárán.

És főleg amiatt nem lehet elfeledni, ami nem egészen két éve történt. Szent Iván napján.

Felcsendültek az Allegro fanfárjai és velük a sikolyod is. A mindenható a tudója, hogyan történhetett. Egy perc sem telt bele, s elhaló, sápadt kezed, homlokodon a hideg veríték mindent megértettek velem.

— Ne mozdulj! — kiáltottam, s az eszelősök önkívületével szögeztelek testemmel az ágyhoz.

— Levegőt, nincs levegőm — hörögted, és én az ablakhoz rohantam, hogy letépjem róla a függönyt; hogy mire visszatérek, már az ágyon ülve találjalak, kínoktól meggyötört arccal.

Az ágyszélre térdelve, kértelek, nyugodj meg, lassan lélegezz, feküdj vissza és ne mozdulj, rögtön hívom a mentőket, az Infarktus nem halálos, csak nem szabad mozdulni egy ideig, az ember úgy érzi, elszabadult benne a pokol, de közben már át is vészelte az egészet.

— Meghalok? — kérdezted, és a fanfárok ismét felsikoltottak. Nem volt, aki megállítsa a zenét, nem volt, aki feleletet adjon a kérdésedre. Az egész világon nem volt senki, aki segítségünkre siessen életünk legborzasztóbb órájában.

— Már jön a finálé — suttogtad, — szoríts magadhoz, ahogy szoktad — és zokogni kezdték

Jobban érzed magad, ugye jobban?! — könyörögtem neked, mintha te dönthettél volna, mész-e, vagy maradsz.

A fájdalomnak egy új, az eddigieknél hevesebb hulláma rázta meg a tested. Tehetetlenségemben az istent káromoltam — sorsoddal, sorsommal pereltem.

Aztán beállt a halál. Arcod újra a régi szép lett, elsimult rajta a fajdalom, a félelem. Ezt az arcodat láttam a zene záróütemei közben. Talán ez az oka, hogy nem tudtam megválni a lemeztől, ha örök némaságra ítéltem is.

Hogy történthetett mégis, hogy ma este éppen ezt a lemezt tettem föl? Hogyan kerülhetett a kezembe a láda legmélyéről, anélkül, hogy érte nyúltam volna? Hogy lehet az, hogy mint akkor, most sem tudom megállítani a lemezjátszót? Még egy pillanat, s megszólalnak a fanfárok, és jön kérlelhetetlenül a finálé... Félek.

Magam előtt látom minden mozdulatodat, minden rezdülésedet, míg valahol a felhők felett, a végtelen kék vetítővásznán megjelennek az Ady-sorok:

Én harcolnék. Megharcolnám a harcot,

Tudok alázva élni, lélek-áron,

De nézz reá: királynő az én párom ... —

359