Irodalmi Szemle, 1972

1972/4 - Nagy Barna: A filozófusi Böhm Károly

az eszközök közötti összefüggés az emberi lét struktúrája által organikusan adottak voltak. Az esztétikum tehát ott jelenik meg, ahol az ember felszabadul a tárgyak kényszerű uralma alól. Bölcselőnk itt önkéntelenül is közeledik Schopenhauer doktrínájához, amely szerint a művészet a megváltás egy formája, még itt a földi létben. A műélvezés a konstruálás másik oldala; csak ha megértettük saját reflexmunkánkat, csak akkor imételhetjük azokat mint művészek. Ismeret nélkül tehát nincs felszabadulás a tárgyak hatalma alól. Az esztétikai tárgyak pedig a szemlélő számára a legnagyobb mértékben reálisak, míg a tudomány számára semmisek. Ez az a gondolat, melyet korunk egyik legnagyobb hatású esztétikusa 5000 oldalban próbált kifejteni, de eredménytelenül. Amellett, hogy a művészet „megszabadít“, egyben öntudatunk legmagasabb fokára emeli a * szenzuális rétegben realizált „jelentéstartományt“. Ezért a műalkotás legmélyebb lényegét Böhm abban az egybeesésben véli megragadni, amelyben az Én önkéntelen projekciója és a kivetített tárgy ábrázolása fedik egymást. Ehhez az szükséges, hogy a kifejezési és ábrázolási motívumok egyensúlyban legyenek egymással, s épp ezáltal áll elő az igazi mű. A művész tehát megalkotta a műtárgyat, az így kivetített anyagot ábrázolta; a felfogás pedig ennek az alkotásnak utánképzése, intutitív megismétlése. A „műélvezet megfigyelése“ vezet el bennünket az esztétikai kategóriákhoz, mint például a fenséges, a rút stb. Ha összehasonlítjuk ezt a felfogást Pauler Ákos elméletével, akkor azt tapasztaljuk, hogy még az utóbbi az esztétikában is érvényesíteni igyekszik a logikai és ontológiai függés teljes megkülönböztetésének eszméjét, melynél fogva az észtétikai tárgyak és határozmányok előfeltevései a világfolyamatnak, addig Böhm szerint ezek egyes aktusokból vezetendők le. Bölcselőnk álláspontja tehát itt is a legteljesebb értelemben vett pszichologizmus. Kifejti, hogy az esztétikai kategóriák értékjelzők, éppúgy, mint az esztétikai „határozmányok“. A kategóriáknak két csoportját különbözteti meg: vannak objektív és szubjektív esztétikai kategóriák. Az előzőekhez tartozik mindenekelőtt a fenséges, amely a kényszerítő, félelmetes és megsemmisítő természetben jelenik meg. Böhm e ponton követi Kantot, de — az axiológiai szempont előtérbe helyezésével — azt hiszem, hogy túlhaladja őt. A külső tárgyak azáltal váltják ki a fenséges érzetét, hogy nagyságukkal megrendítenek; e hatás azonban csak a depresszió effektusában, a félelemben nyilvánul meg, és éppen ennek legyőzésével teszi magáévá és emeli esztétikai rangra az Én az idegen hatalmakat. A „szép“ szintén abszolút önérték. Tekintettel arra, hogy bölcselőnk nem jut el a lét és érvény fogalmainak teljes megkülönböztetéséhez, igyekszik meghatározni a szépet. De amikor ezt közelebbről is vizsgálja, kiderül, hogy az érték valószínű prioritásánál fogva a meghatározás lehetetlen. Ezért csak annyit tud mondani, hogy a „szép“ a tipikus vonások összhangja. A harmadik kategória a rút, amely szintén objektív vonás, de nem a saját erejéből válik tetszetővé, hanem csupán a művész szubjektív tevékenységénél fogva. A rút alacsonyrendű szép, amely felfogása szerint átmegy az aljasba, ebből az ellenszenvesbe, majd az utálatosba, továbbá az undokba, valamint a gonoszba, végül az ördögibe s ezen keresztül a sátániba. A rút szerinte a szép dekompozíciója, tehát az arányos elemek viszonyának felbomlása, épp ezért nem egyszerű tagadása a szépnek. A szubjektív esztétikai kategóriák közé tartozik a tragikum, a komikum és a humor, de Böhm ezek közül csak az elsővel foglalkozott. Felfogásának lényege az, hogy a tragikum „értékek küzdelme“, következésképpen az Én szubjektív tevékenységében keresendő, tehát egyetlen természeti tárgyban sem található semmiféle tragikus vonás. Ha a tragikum az értékek összeütközése az Én egységében, akkor világos, hogy gyökere az Én depressziója, s tragikum csak ott van, ahol a depresszió elkerülhetetlen. A tragikum ennélfogva mindig mély és komoly szomorúság.

A modern filozófia legfontosabb eseménye az volt, hogy Berkeley a rá jellemző világossággal és szabatossággal megfogalmazta az ontológiai értelemben vett szubjektív idealizmus tételeit, és megnyirbálta a tudomány hatáskörét. Ez az elmélet igen nagy mértékben hatott Kantra, aki élesen bírálta kora tudományát, 9 közben zavarral és misztikummal árasztotta el a filozófiát. A filozófusok nagy része még mindig azokból az eszmékből táplálkozik, amelyeket a kettős jelentésű ikanti filozófia és Kant néhány tanítványa ravaszul kitervelt.

Immanuel Kant tanítványa volt Böhm Károly is. Magyarországon senki sem volt előtte hozzá fogható, s ezért a problémákat sem vizsgálták meg kellőképpen. Hozzá329