Irodalmi Szemle, 1972

1972/4 - Bereck József: A negyed kilenc jegyében (novella)

tudtam, hol álljak meg. A tizenkét cikornyá9 római szám kárörvendőn a szemembe vigyorgott. Gyomorfalamban lüktetni kezdett egy ér. Szerettem volna feloldódni, egyetlen határozott mozdulattal leküzdeni a pillanatnyi meghökkenést, de tudát alatt hevesen tiltakoztam reszkető ujjam minden megállási kísérlete ellen. Tanácstalanságomban, vagy még inkább tehetetlenségemben, újra negyed kilencre állítottam a törékeny mutatókat, és kilendítettem mozdulatlanságából az ingát.

Megkönnyebbülten bújtam vissza az ágyba. Azt se vettem észre, mikor jöttek haza anyámék a mulatságból; elaludtam.

Szinte elkábultam a megkönnyebbüléstől, amikor fölébredtem. Hát nem igaz... Legnagyobb örömömre a kínzó álom meglepően könnyen felszakadozott bennem. Az éjjeliőr örökre gyerekkocsiban maradt lányának képét magával ragadta az ébredés; boldog tudattal elérhetetlen mélyre süllyedtem az ágy reggeli melegébe és égszínkék baldachínt képzeltem a szúette barna padlásgerendák helyébe. Érdekes, még sosem láttam azt a lányt, mégis róla álmodtam. Hallottam, hogy milyen, de sose tudtam teljesen magam elé képzelni egy angolkóros lányt, álmomban azonban mindent tisztán láttam: a kopott gyerekkocsi mindig egyforma maradt, de a kenderkóc hajú, vihogó lány formátlan végtagjai ijesztő gyorsasággal nőttek, nőttek, túlnőtték a gyerekkocsi peremét, kipotyogtak a földié, s egyre csak nőttek, betöltötték az udvart, az egész falut. Ólomnehéz lábakon menekültem; az ébredés végül szelíden befogadott.

Az ágyból ugyan nem láttam az ablakot, de az üveg mögött éreztem a reggelt. Pillantásom az órára siklott. Szégyellettem, hogy éjjel annyira megzavart, pedig egyszerű falióra volt, fehér számlapján sok-sok parányi légypiszokkal. A karcsú mutatók nyolc óra huszonhét percet mutattak, és nem tudtam kételkedni ebben az időben. Tudtam, hogy a szüleim már megérkeztek, a konyhában vannak, ők igazították valós időre a mutatókat. Igen, az apám. Mindig csodáltam őt határozottságáért, de most nem tudtam kitalálni, a mulatságból hazaérkezve, honnan tudta meg a rendes időt. Több óránk nem volt a házban. Csak anyámnak egy kicsi arany karórája, keresztanyjától, Szidónia nénitől kapta még a háború előtt, de már nem járt.

Már világos volt, de a konyhában azért égett a villany. „Mindig megfájdul a fejed. Miért iszol annyit?“ Anyám hangjából, miközben átpréselte magát a konyhaajtó ujjnyira nyitott résén, kiveszett a részvét. „Nem attól. A füsttől.“ Elképzeltem, hogy mindketten egy tabletta Dynilre gondolnak vagy éppen jéghideg borogatásra, de az ajtó nem akadályozott meg abban, hogy lássam: nem mozdulnak a konyhaasztal mellől. „Azt beszélte a Misic, hogy a Bíró Aranka annak idején öngyilkos akart lenni miatta, mert az apja jól elverte, hogy képes elmenni még Komáromba is egy református legény után. Hiszen tudod, Misict oda hívták be mindig gyakorlatra.“ Megnyi- kordult egy szék. Biztosan az apám alatt. „Persze, hogy tudom. Mindenki tudta.“ Elképzeltem, hogy nehezére esik a beszéd, és lüktető homlokát tapogatja, „jó, de azt már nem, hogy Aranka egyszer kicsalta a temetőbe, amikor már nem tudott tovább ellenkezni az apjával, egy este, s ott könyörgött neki, hogy menjen el a faluból. Misic persze nem értette, s csak nevetett, de akkor már megijedt, amikor Aranka elkeseredésében azt mondta neki, hogy kést döf a szívébe. Valóban volt nála kés, és Misic érezte, hogy nem tréfál. Látod, ezért ment el a faluból!“ Még be sem fejezte, csörömpölni kezdett néhány edénnyel, pohárral, fazékkal. „Kutya fülét! Előbb az úszói földeket adta el, tudod, a bicegő Kovácsnak, majd az ivánkai rétet, a szomszói dűlő sarkát, és végül az istászegi lapost. Maradt még neki valami, de napszámosokat már nem tarthatott. Dolgozni viszont nem szeretett soha. Az apja néhányszor biztos megfordult a sírjában!“

Tudtam, hogy fáradtak, kedvetlenek, álmosak az átmulatott éjszaka után, de valahogy nem voltam képes sajnálni őket. Sőt, szinte örültem, hogy nem feküdhetnek le. Tudod, faluhelyen a felnőtteknek reggel nem szabad lefeküdni. Még vasárnap sem. Talán csak az éjjeliőröknek. „Azt mondta, hogy Kolín mellett dolgozik egy állami gazdaságban. Autója is van.“ A tűzhelyen fölsistergett valami serpenyő. Tojásrántotta? Pirítós? Tea vagy kávé? „Akkor miért jött vonaton?“ Néhány percnyi türelmetlen csend. „Síkosak az utak.“ Anyám hangjában mintha egy kis ingerültség is vibrált volna. Óvatosan lecsúsztam az ágyról. Már éreztem a levegőben, hogy pirítós lesz, de

320