Irodalmi Szemle, 1972
1972/4 - Dénes György: Két vers
Nem az ünnepi egyenruha volt rajta, hanem a gyakorló. A szegényházból a legrövidebb úton rohant a tűzoltószertár felé. A lány ujjai görcsösen markolták az üveget. Fölébe hajolt a pultnak, hogy jobban lásson. Akkor az utca túlsó végéből, onnan, ahol a katolikus templom áll, gépfegyverropogás hallatszott. A rohanó test arcra bukott, pördült néhányat, aztán ott maradt szétterülve az utca közepén, az evangélikus templom meg az iskola között, néhány lépésre a rügyeiket bontó gesztenyéktől. A lány ujjal elengedték az üveget; az végiggurult a pulton, a váróterem padlójára esett és darabokra tört, mindenütt apró, opálos csöppeket hagyva maga után. dúdoljatok, jó emberek Egyet sóhajtanék kettő lesz belőle kopog bolond szívemben a kismadarak esőre Pille havak szállnak csonttá fagy a bocskor kemencében aszalódik fanyarízű vackor Szél dudája dűdol álmot a mezőre tegyük el a bűbánatot jövő esztendőre Dűdolj ráncos szájú megtöppedt anyóka pillog kint a hold világa sző hamvad a szóra Elnehezül lassan a megaivó lélek csak a havak hullongálnak szitáján az égnek Csak a vén szájakon bizsereg a halk szó dúdoljatok jó emberek dúdolj ébren alvó sorsomból metszett Buddha A lélek üregeiben egy idegen ember figyel, szeme fényes sötét golyó, de arca, mint a hó, a bő. Nem szomorú, nem is vidám, közönyös, mint a sár, a kő, nem szól, s egy moccanása sincs, sorsomból metszett Buddha ő. Boromban ő a méreg csöppje, szerelmemben a kétkedés, s gyötri a lelkem — tébolya hidegen villan, mint a kés. Dénes György 302
