Irodalmi Szemle, 1972

1972/4

Kudlák Lajos

Ű] hittel: ÉLET!

A minden: Én be — szintézisével.

Nem a magam igazolásária mások előtt, mi nem Forma, hanem tartalom akar lenni. Senki nem igazolhat, aki nem én!

—: tisztán regisztráló summábavevése annak, ami vagyok: a Társadalom gátja alá ékelt Élet. A nyomorúság katasztrófájában eszembeszöktetett Testvér. És Ember. Aki pillér vagyok mások játékos életében.

De ezen is túl: az univerzális emberi: az ösztön!

És a meg nem alkudott kollektivitás! Bátran írom e paradoxont, mert túl vagyok a garasoskodó hatalmi vágyakozásokon és a lárpurláron!

Típus rekedt ki akarásomból, mely — elismerem: ember-alaptermészet — bestiális ösztöneinek dugdosásában sötétedett bárgyú gramofonok társadalmává. A Kor: leomlott a templom, s az élet borzalmasságainak legfőbb narkózisa az osztályharcban mindenféleképp kaotikus gyűlöletté világosodott.

E katasztrófában a meztelen életet éljük egy egységes Hitet adó narkózis keresésében. Ez: aktivizmus. — Primeren: felérzése új érzéseknek. (Művészet.) Másodlagosan: kitudatosított formájában új világszemlélet. Ezzel: új életlehetőség a kollektivitásban. Mert: a gyűlölet nem képezhet fundamentumot az egyetemes emberihez.

Ma valóban: „szemeink a szülés keresztmetszetében pörkölődnek“. Érzéseink kate- górikus imperativuszok, de velők nem bírunk a má-ba állni. Ez művészetünk.

Az új embertípus meglátok egy forradalmi periódus elindulói, kiket maximális öntudatba lökött a Kor (a maximális életért cserébe kapott nyálas szentimentalizmus) az Akció örömeinek hirdetői!