Irodalmi Szemle, 1972
1972/1 - Mészáros László: Az álom születése
„Igen? Te ébren is tudsz álmodni?“ Józsi és Joli vigyorogva néztek rám. „Képzeld el, tudok. Egyszerűen behunyom a szemem, és már álmodom is. Akkor álmodom, amikor akarok!“ Mindketten hitetlenkedve néztek rám. Nyugodtan vállat vontam, behunytam a szememet, és beszélni kezdtem. „Egy hídon állok ... alattam az Óperenciás tenger vize csillog, és ... igen, világosan látom, hogy a tenger vize kék! Megyek a hídon...“ Józsi dühös kiáltása riasztott fel. „Hazudsz!“ „Csak kitaláltad azt a hidat“ — tette hozzá Joli. Józsi mérges arcába pillantva felforrt a vérem, és már-már hozzávágtam valamit,, amikor hirtelen csodálatos nyugalom szállt belém. Nem hallottam Józsi méltatlankodását, a saját gondolataimmal voltam elfoglalva. Mintha megbénultam volna, képtelen voltam megmozdulni, megszólalni, de minden porcikámban ott reszketett valami új, ismeretlen érzés. Újból behunytam a szemem, és ismét láttam magam a hídon, láttam a kék tengert, és mégis világosan tudtam, hogy nem álmodom. Tudtam, hogy itt vagyok, otthon az asztalnál, körülöttem a dőzsölő társaság, de amint behunytam a szemem, már nem csak a sötétség vett körül, Jianem az, amit saját magam elővarázsoltam. Hatalmas hegyek, virágos rétek, soha nem látott városok tűntek fel előttem. Sorra előhívtam meséim hőseit, leparoláztam Dugó Danival, Donald Kacsával és a többiekkel. A hétfejű sárkány egyetlen intésemre visszabújt odújába. Majd újból előhívtam őt, és jó estét kívántattam vele. Ö, hogy megijedne tőle itt ez a társaság, ha most a valóságban is ide tudnám varázsolni! Lenne nagy felfordulás, mindenki félne, csak én nem. Igen, én már sohasem félek többé a meséktől... Hangosan felnevettem. Azt hiszem, ez éppen azokban a ritka másodpercekben történt, amikor hirtelen leállt minden beszéd. Ijedten és kíváncsian néztek rám. „Csak nem részeg ez a gyerek?“ — kérdezte valaki. Részeg voltam, de nem a bortól, hanem az új, nagy felfedezéstől. Mámoros fejjel kászálódtam ki az asztaltól. Nagymama ölében pihentem meg. Ki más tudna megérteni, ha nem ő, akitől az első meséket hallottam! „Mi bajod van, édes fiam?“ „Mama, én igazán láttam azt a hidat, és láttam Dugó Danit is, és még sok mindent láttam, de nem hitték el, azt mondták, hogy hazudok, pedig én nem álmodtam, valóban láttam mindent, és... mami, ugye te elhiszed, hogy én látom azt, amit akarok, ha behunyom a szemem?“ „Elhiszem, fiacskám, elhiszem... Hisz azokat a meséket is látta valaki, aztán leírta, így született meg a mese. Ne törődj azokkal, akik nem tudnak álmodni, akik semmit sem látnak, ha behunyják a szemüket. Ne sírj... ne sírj, és ne törődj velük!“ Már nem is azért sírtam. Nem tudom, miért. Lehet, hogy az örömtől. Nagymama bevitt az első szobába, levetkőztetett, és a húgom mellé fektetett. Mindketten izgatottak voltunk, bizonyára ezért feledkeztünk meg az estéli imádságról is. De nem hiányzott. Eszembe se jutott. A nagy felfedezésen járt az eszem. A seprő helyett most már igazi lovakról és valódi harcról álmodhattam, ébren és nyitott szemmel. És minden úgy történt, ahogyan én akartam. Az álom tudatos lett. Végzetes nap volt. Hosszú időre az éber álmok rabja lettem. Minden rossz, minden csalódás elől, a való világ gondjai és bajai elől az álomba menekültem, ahol csodálatos meselényekkel, romantikus történetekkel népesítettem be magam körül az űrt. Azóta már valóban elolvastam apám minden könyvét s még sok más könyvet is, és még mindig szeretnék mindent tudni, de már rájöttem, hogy nem lehet elolvasni minden könyvet, nem lehet tudni mindent, már eltűntek a meselények, nem lehet az álomba menekülni a valóság elől. A valóságból kiinduló éber álmokra azonban változatlanul szükség van, hogy újraálmodva a világot, újjá is tudjuk teremteni azt.
