Irodalmi Szemle, 1972

1972/3 - Dobossy László: Bölcs költő és boldog ember (Paul Valéry)

Dobossy László

bölcs költő és boldog ember

(Paul Valéry)

Századunk tízes éveiben Ernst Robert Curtius biztos kézzel rajzolta meg néhány Író és költő szellemi arcképét — Gdde-ét, Claudelét, Suarését és Péguy-ét —, akiket az „új Franciaország irodalmi úttörőinek“ nevezett. Ma már világos, hogy akkortájt még vajmi nehéz volt az értékeknek akárcsak ennyire is pontos felismerése, ám az is elgondolkoztató, hogy az úttörőknek e galériájában feltűnően hiányzik két név, két arckép: olyan íróké, akiknek a századik születési évfordulójára épp ez évben emlékezünk; az egyik Proust, a másik Valéry. Igaz, 1914-ben, amikor Curtis a bonni egyetemen előadta könyve anyagát, a francia irodalomnak még a legtájékozottabb ismerői sem sejthették, hogy alig egy évtized elteltével valamennyi nemzedéktársmk közül épp ők ketten — Proust és Valéry — befolyásolják majd legbonyolultabban, legproblémá- sabban az irodalmi gondolkodást és az irodalmi alkotást. Műveik és egyéniségük ugyanis akkor még csak nagyon szűk körben voltak kellőképpen ismertek.

Valéry néhány — mallarméi telítettségű — szimbolista költemény és három lényegre tapintó esszé közlése után 1897-ben elhallgatott, s előbb a Hadügyminisztériumban, majd a Havas hírügynökségnél hlvatalnokoskodott. Persze, beavatott barátok, például Gide vagy Louys, tudták, hogy ez az aszkéta arcú tisztviselő minden hajnalban asztalához ül és füzetekbe jegyzi szüntelenül működő szellemi műhelyének forgácsait; esetleg arról is volt értesülésük, hogy Valéry 1913-tól a hajdan élt szerzetesek ádáz türelmével dolgozott egy poémán, amely csak 1917-ben jelenik meg Az ifjú Párka (Le Jeune Parque) rejtelmes címmel, Gide-nek szóló ajánlással. Ezt követi régebbi verseinek albuma, majd másfél tucatnyi új költemény, köztük olyan főművekkel, mint a Tengerparti temető vagy a Nárcisz-változatok — s íme, Valéry, a költő, már szinte teljes tematikai és formai gazdagságával bemutatkozott. A lírai mű kivételes visszhangja irányítja a figyelmet a gondolkodó munkájára is: az első esszékre, amelyek már csírájában tartalmazzák Valéry egész élet- és művészetfelfogását, valamint a füzetekre, amelyeknek töredékei és dialógusai fölfedik egy minden ízében egyéni, bár korántsem egyetemes gondolkodó öntörvényű világát.

Valéry sikerének és hatásának történetéhez hozzátartozik, hogy a húszas évektől a haláláig reá ragyogó dicsőséget oly természetes nemtörődömséggel tűrte, mint a húsz évi hallgatás homályát. Ismerte és elfogadta mindkettőt, a kétkedő bölcsek belenyugvásával volt boldog ember. A Tengerparti temető nyomatékkai óv is a „rútul-babéros vigasz-asszonytól“.

E vázlatos utalás már jelzi talán, hogy Paul Valéry indulásának és egész életművének a meghatározója az a hatás volt, amelyet Mallarmé tett rá, s amelytől nem szabadult, nem is akart szabadulni soha. Némiképp leegyszerűsítve, akár azt is mondhatnánk, hogy Valéry vitte diadalra, közéleti sikerre, akadémiai tagsággal meg egyéb elismerésekkel kísért általános érvényesülésre azt az irodalmi törekvést, amelyet a szerény és csak kevesektől becsült középiskolai tanár — Stéphane Mallarmé — oly áldozatosan kezdeményezett, ugyanakkor természetesen megtévesztő volna csak egyszerű Mallarmé-tanítványt vagy éppen Mallarmé-epigont látni Valéryben. Csupán a