Irodalmi Szemle, 1972
1972/3 - Chmel, Rudolf: Adalék a szlovák-magyar irodalmi kapcsolatok tanulmányozásihoz
sorban a mikszáthi realista elbeszélésnek a szlovák realista prózáéhoz is közel álló problematikájára szorítkozott, de az író néhány más művét, s futólag politikai tevékenységét is értékeli. Az utószó a szlovák olvasó szempontjait is érvényesíti, és hangsúlyozza, hogy „bár magyarul írt, hozzánk, szlovákokhoz mégis közel áll“. Kiigazítja a Mikszáth néhány művéről elhangzott korábbi szlovák véleményeket (Skultétyét) a Tót atyafiakról), miközben a miiikszáthi mű realizmusára és a magyar (városiasabb) irodalomban gyakran lebecsült — paraszti, falusi — témaválasztásra figyelmeztet. Mikszáth prózájának Czambel-Danielovič által kiemelt tulajdonságai arra mutatnak, hogy a magyar realista próza szlovák közegben igenlő fogadtatásra talált, és fejlődési vonalába is beilleszkedett. Czambel-Danielovič cikke ebből a szempontból jelentős hoza- dék a magyar irodalom objektív szlovákiai megismerése szempontjából. A magyar irodalom szlovák fogadtatása a 19. század második felében nem volt rendszeres, mert irodalmon kívüli szempontok jutottak benne túlsúlyba. A Vajansky- Skultéty nemzedék főleg az orosz próza egy bizonyos típusához zárkózott föl, s Jókai romantizáló írásmódját nem kedvelte. Inkább csak a ténykedésével összefüggő életrajzi és politikai problémák érdekelték, művei már kevésbé. Róla is inkább csak a negatív véleményeket vették át a magyar és külföldi sajtóból. Mikszáth a realizmusáért és szarkazmusáért keresettebb szerző volt, bár elég gyakran elhangzott a szemrehányás, hogy kevés benne a „jóakarat“ a szlovákok iránt. Csak kevés szerző állapította meg, hogy a szlovákoknak „sohasem ártott“ (Czambel-Danielovič). Egyetlen fölhozott példa esetében sincs szó mélyebb magyar irodalomvizsgálafról. Apriori politikai nézetekben vagy magyar irodalmi tájékozatlanságban sincs hiány. Ilyenképpen a kritikusok csak elvétve jutottak el a magyar irodalom fő fejlődési áramlatainak felismeréséig. A periferikus sajtóban periferikus szerzők is szóhoz jutottak. Igaz, hogy a 20. század elejétől megfigyelhető a magyar irodalom visszhangjelenségeinek mennyiségi szoporo- dása, főleg különböző évfordulók, halálozások alkalmából (Jókai,! Mikszáth, Balassi, Vörösmarty, Petőfi, Gyulai stb.). Ilyen anyagban főleg a kormány által pénzelt lapok bővelkedtek. A hivatalos szlovák sajtóban elég ritkán fordultak elő. Az államfordulat előtti időszak egészében nem mutat föl jelentősebb pozitívumokat a magyar irodalom szlovák fogadtatásában (Banšellt, Czambel-Danielovičot és részben Skultétyt kivéve). A magyar irodalom a publicisztika útján, kritikai és irodalomtörténeti konkretizálással nem került be a szlovák irodalmi események központjába. Főleg kétirodalmúságot föltételező csatornákon át terjedt, s a kortárs olvasói tudat, ízlés és norma részévé inkább az eredetiben olvasás, kevésbé fordítások alapján vált. A magyar irodalom szlovákiai visszhangjában, illetve kritikai és irodalomtörténeti konkretizálásában az államfordulat előtt a pragmatikus és operatív jelleg az uralkodó, amely J. Slawifiski szerint a kritikai aktust a társadalmi kérdések egész komplexumára vonatkoztatja és az életbe ülteti. Itt a kritikának a társadalmi játszmában való részvételéről van sző, ahol a szerző és az irodalmi publikum a két partner, s amelynek objektuma az irodalmi mű.11 A többi funkció (megismerő-értékelő, posztulatív és meta- kritikai) szintént részt vesz ebben a konkretizálásban, ha sokkal kisebb mértékben is. Az egyes magyar irodaimii művek konkretizálási modelljét erősen irodalmon kívüli tények szabták meg. Ez abból a körülményből eredt, hogy a szlovák irodalom és kritika egyúttal egy elnyomott nemzet ideológiáját képezte. Ez a kor szülte mozzanat, amely az irodalom funkcióját leterhelte, egész újkori történelmünkön végigvonul. Az irodalmi műveket nemcsak irodalmi, hanem elsősorban nemzeti, szociális, erkölcsi, olykor vallási, faji és egyéb szempontokból is megítélik. A gyönge érdeklődés a mő mint olyan és a szövetépítkezós iránt az egész problematikát részben a művelődés- történet körébe utalja, ahol a művet (esztétikai funkciója mellett) történelmi forrásként ítélik meg. Az irodalmi kommunikáció vonalán az irodalmi szempontok hiányát a befogadó úgy pótolja, hogy figyelmét közvetlenül a szerzőre irányítja, s csupán rajta, politikai pártállásán és a társadalmi légkör egészén keresztül az irodalmi szövegre. Ezt azonban megint csak mint dokumentumot pertraktálják, s csak mellékesen mint műalkotást. A 19. század közepét követő korszak (1849—1905—1919), amelyet a magyar irodalom történetében eleinte a nemzeti-polgári irány fejlődése jellemez (1849—1867, három 11 Vö. J. Slawinski, Funkcie literárnej kritiky. Romboid 1968, 5—6, 121.
