Irodalmi Szemle, 1972

1972/3 - Kováč, Dušan: Nyár

Mindent előre átgondoltam, ezért nem volt nehéz meggyőznöm őt, hogy velem jöjjön. Csak annyit jegyzett meg, hogy nincs fürdőruhája.

— Nem számít, fürdőruha nélkül is fürödhetsz. Hiszen csaknem sötét lesz.

— Inkább várj egy kicsit, hazaugrom érte — a még mielőtt bármit is ellene vethettem volna, elfutott.

Nemsokára visszatért, és elindultunk a vasúti töltés mellett vezető úton, s nekem megint az orromba csapott a száradó széna illata. Mire kiértünk a folyóhoz, alaposan besötétedett. Minden gondolkodás nélkül arrafelé vettem az irányt, ahol tegnap fürdött.

— Ne ide, itt nem jó a víz. Följebb megyünk, ott több hely van az úszásra. — Olyan hevesen tiltakozott, hogy semmi mást nem tehettem, szó nélkül mentem utána. Egyre tovább és tovább vonszolt, míg csak egészen a fából ácsolt hídhoz nem értünk. Átsétáltunk a másik oldalra, s a túlsó parton kissé lejjebb mentünk. Átvágva a bokrokon, egy kis füves tisztáson találtuk magunkat. Csakugyan szép hely volt, s itt a víz is nyugodtabbnak látszott.

Osztunk egy keveset, majd kimentünk a partra, hogy megszáradjunk. Monika leült a kavicsra, én pedig melléje feküdtem. Az ölébe tettem a fejemet. Kissé összehúzódott, s óvatosan, de határozott mozdulattal kiemelte a fejemet az öléből. — Várj meg Itt, megyek, átöltözöm. — S vette a ruháját. — De nehogy utánom gyere — tette hozzá a kelleténél erélyesebben.

Egy szót sem szóltam rá, s meg se figyeltem, hova megy. Egészen másképpen alakult minden, mint ahogyan elképzeltem. Borzasztóan távol éreztem őt magamtól, s most már bántam is, hogy kijöttem vele ide.

Jó ideig vártam, de még mindig nem jött. Tudtam, hogy egy fűzfa tövében áll valahol, komótosan öltözködik, s várja, hogy odamegyek, és sóvár tekintettel fogom őt nézni, s majd rávetem magamat, ő pedig a fejemet püfölve kiáltozni fog: disznó, disznó. — Nem, én bizony meg se mozdulok — mondtam magamban. — Leülök ide ni, s nem mozdulok el innen, még ha reggelig kell is rá várnom.

Nem tévedtem. Jó sokáig kellett még várakoznom, míg végre jött. Lassan, szótlanul, letörten. Nem tudtam türtőztetni magamat:

— Talán egészen a forrásnál voltál — jegyeztem meg.

— Majdnem — felelte, s még csak rám se pillantott.

Aztán elindultunk, mindketten hallgattunk, ki-ki gondolva a magáét, s csak amikor már a fahídon jártunk — alattunk nesztelenül és nyugalmasan hömpölygött a folyó — törte meg elsőnek a csendet:

— Nem szeretem az okos embereket! A sző számukra minden! Te is csak bölcsel- kedni tudsz, semmi mást!

— Nem tudom, hogy érted ezt. Ha jól emlékszem, ma szüntelenül csak te beszéltél.

— Tudtam én, hogy értette, de már semmit sem változtathattam a helyzeten.

Csupán egy valamit mondhattam volna még neki, de ő arra rá se hederített, azonfelül úgy véltem, bármit is mondanék, minden ostobán hangzana.

Csak amikor a halastó mellett haladtunk el, kérdeztem meg tőle:

— Tudod, mit mesélnek erről a tóról?

— Tudom — válaszolta.

Ez is ostobaság volt. így hát azután már nem szóltunk egymáshoz. Csend volt, csak a békák vartyogása kísért bennünket, de fokozatosan az is a semmibe veszett.

Lassan véget ért a nyár. Azokban a napokban, amikor utoljára láttam Mónikát, elviselhetetlen forróság volt. Mintha a nyár még egyszer meg akarta volna mutatni az erejét, mondván: itt vagyok, még itt vagyok. Ám mi éreztük, hogy ez már a vég, vártuk az esőt, amely megmásíthatatlanul befejezne mindent, de nem jött.

Ilyen forró délutánokon nem lehet aludni. Még csak feküdni sem, kezet a fej alá téve, és gondolkodni sem tud az ember. Csak egyet lehet: föl-alá járni ia szobában vagy az utcán eszelős módjára. Sehová sem lehet menni, de megmaradni sem lehet sehol.

Tudtam, hogy őt keresem, de nem reméltem, hogy még egyszer találkozom vele. Ezért meglepetésem egészen őszinte volt.