Irodalmi Szemle, 1972

1972/3 - Kováč, Dušan: Nyár

Az ár egy magas partrész mellett sodort el bennünket, olyan volt, mintha kaszával vágták volna le; a vörös agyag komoran állta tekintetünket, s barátságtalanul bámultak ránk a sűrű bodzabokrok is, amelyek a partot szegélyezték. De alighogy kiértünk a folyókanyarból, ismét előbukkant a nap. A folyó Itt két ágra szakadt, s közöttük egy alacsony partú, fűvel benőtt sziget feküdt, melyet egyik oldalról bokrok védtek a vízmosás ellen. Itt kötöttünk ki, a csónakot kihúztuk a partra, és elrejtettük a bozótban, hogy azok, akik utánunk Jönnek, semmit se vegyenek észre. Azután bebújtunk a bokrok közé a fűbe. Monika szemében félelem ült, de engedelmesen jött utánam. Megvártam, míg leül a fűbe, majd hozzátámasztottam a fejem a vállához. — Legalább altass el, énekelj — mondtam, és az ölébe hajtottam a fejem. Éreztem, amint megremegett. Lentről végigcsúsztattam a tekintetem az arcán, ám az semmit sem árult el. Mereven ült. Gyengéden simogattam hosszú haját, és szüntelenül őt néztem. Egyszerre úgy rémlett, mintha ő is meg akarna engem simogatni, felemelt keze visszahullt a háta mögé, megtámasztotta vele magát, és ült tovább, mereven elnézve fölöttem, valahová a folyó túlsó partjára.

Néhány nap múlva egészen véletlenül találkoztam vele. Szerettem a magányos esti fürdéseket. Gyakran jártam arra a helyre, de akkor nem kellett volna oda mennem. Már megszáradtam, sőt fel is öltöztem, s lassan már indulni készültem, amikor váratlanul lépteket hallottam. Ma sem értem, miért, de rögtön beugrottam a bokrok közé. Azt sem kellett volna tennem, most már tudom, hogy nem kellett volna elrejtőznöm, hanem ott kellett volna maradnom, ahogyan voltam, csakhogy a hangok egyre közeledtek, s nekem nem volt időm a gondolkodásra.

Közvetlenül mellettem haladtak el, s türtőztetni kellett magamat, hogy fel ne kiáltsak. Monika volt. Mindjárt megismertem, a papnövendékkel jött, aki a faluban töltötte a szünidejét. Most már semmit sem tehettem, ott kellett maradnom, ahol voltam, mert néhány lépésnyire álltaik meg tőlem, a fövenyen, és a folyót nézték.

— Érzed a vizet? — hallottam Monika hangját.

— Érzem — válaszolta közönyösen a szeminarista.

— Egyenesen csábító. Meg kellene fürödnünk — guggolt le a vízhez Monika, és apró hullámokat kavart a kezével.

A szeminarista odament mellé, tétova mozdulatot tett felé, csaknem megérintette a haját, de hirtelen, mintha villámcsapás érte volna, visszarántotta a kezét, s összefonta a hátán.

— Hát fürödj meg — dünnyögte a fiú.

— Nincs fürdőruhám. — Monika hangjából valóban csalódottság érződött. — De hiszen senki sincs itt. Fürdőruha nélkül is megfürödhetnénk.

— Nincs, azt hiszem, senki sincs itt.

Monika felpillantott a fiúra, és hunyorogva összecsucsoritotta a száját:

— És te? Te talán levegő vagy? ... Te itt vagy — rázta meg a fejét.

— Elmegyek.

— No jó. Menj egy kicsit odább. Aztán majd visszajöhetsz.

A fiú gyorsan elfutott. — Elég lesz — kiáltott utána a lány, amikor már vagy húsz lépésre volt.

Onnét, ahol álltam, nem láttam a fiút, de igen messze nem lehetett. A lány lassan vetkőzött, minden gombbal eljátszadozott egy kicsit, minden ruhadarabot gondosan rárakott a bokorra. Meztelen teste megcsillant a fűzfaágak között. Óvatosan lépkedett mezítláb a kavicson, s lassan begázolt a folyóba. Amikor már derekán felül ért a víz, egész testével alámerült, és zajtalanul, kecsesen úszott lefelé az árral.

A szeminarista visszatért, és leült a fövenyre, keresztbe tette a lábát, s arrafelé nézett, amerre a lány eltűnt. Nem volt sokáig távol. Rövid idő múlva hallani lehetett, amint az árral küzdve úszik visszafelé. Lassan közeledett, csak a haja látszott a víztükör felett. Nemsokára földet ért, és jött kifelé a vízből. Amikor a víz már csak a térdéig ért, még egyszer lehajolt, és az egész testét végiglocsolta. A szeminarista úgy bámult rá, hogy majd kiesett a szeme, csak akkor sütötte le a szemét, amikor a lány már egészen közel volt.

Odaállt a fiú mellé.