Irodalmi Szemle, 1972

1972/3 - Fülöp Antal: Háromnaposok

neki elég időt a tétovázásra, a két lehetőség közül, ha nem is a könnyebbet, de a biztosabbat választja, é9 ledobja a zsákot.

— Akinek nehéz, tegye le! — hallottam felcsattanni magam mögött Gedeon hangját.

— Nem a! — hörögte Jeromos. Egyik lábát a pallóra emelte, a másikat utánahúzta, és elindult.

Előbbre görnyedt, és a hajladozó palló ritmusára mindig előbbre csúsztatta valamelyik lábát. Minél beljebb haladt a deszkán, az annál nagyobb ívben hajlott meg alatta, s egyre jobban rugózott. Elérte a közepét, s a két darabból tákolt pallót összetartó vaspánt előtt megállt.

— Dobd el! — kiáltottam utána.

Csak szuszogott, aztán hallom ám, hogy azt hörgi:

— Nem a!

Megvárta, míg a deszka hajladozása alábbhagy, félszemmel a vízre sandított, aztán mint az öreg kutya a vízsodrásban, egyik lábát óvatosan átemelte az öt centi vastag pánton. A vas most a két talpa között volt, úgy pihent.

— Még egyszer mondom, akinek nehéz, leteszi! — kiáltotta Gedeon, de furcsabizonytalanul zengett a hangja. Kezemet a csípőmnek feszítve, tartottam a zsákot.

— Én aszondom, marhaság ez — mondta valaki.

Jeromos megpróbálta átemelni a másik lábát is, de csak egy kezdő mozdulat lett belőle. Amint a palló rugózni kezdett, visszaengedte a sarkát. Ledobtam a zsákom az egyik vastőkére, és láttam, hogy Gedeon is izgatottan tipródik az asztalon.

— Valakinek be köll menni — dörmögte —, még beléeszi a fene, és megfúl!

— Dobd el a zsákot! — kiáltotta be neki. Ha bárki is rámerészkedik másodiknak a deszkára, s hozzá még ott egy mázsa cukor is Jeromos nyakában, könnyen a parti köveken végezhetik mind a ketten.

— Dobd már le azt a zsákot, a francos istenedet! — kiáltottam be, mert láttam, hogy Jeromos megint emelni készül a 9arkát.

Egyszer csak hallom ám, mintha valaki a pincéből kiáltana:

— Nem a!

Közben sötétedett, és ahhoz is erő kell, hogy valaki egy vállára nyomódó zsákot egy hajladozó deszkapallón állva ledobjon, mégpedig úgy, hogy közben ne essen vele együtt.

— Ez meg van veszve, csak aszondom — morgolódott Gedeon az asztalon. Néhány lépést tettem előre a deszkán, de rögtön ropogni kezdett. Visszamentem a partra.

Jeromos meg csak állt, két reszkető lába közt a vaspánttal, s már arra sem volt ereje, hogy átlépje. Felemelni még csak fel tudta volna a hátul megvetett lábát, de a másikon a zsák és a maga súlyát megtartani már aligha.

— Ezt azért nem köllött volna — mondta valaki.

— Nem hát, de utóész szar ész, ki tudta! — mondta Gedeon, leugorva az asztalról, és ő is odajött a partra.

— Szólj neki! — mondta. Újra bekiáltottam Jeromosnak, de az tovább állt, és megint emelni készült a sarkát. Erre aztán Gedeon olyat tett, amire még nem volt példa a kikötőben.

— Dobd el a zsákot, én mondom, Gedeon! Beírom a napodat! — kiáltotta, amit még egyetlen szezonos sem hallott tőle.

Hát látjuk ám, hogy Jeromos mint a rozsdás colstok csuklik össze, féltérdre ereszkedik, előregörnyed, és a zsák a válláról a pallóra gurul. Ö meg majdnem ugyanolyan lassan feláll, és kijön a partra. Valami mosolyféle látszott a szája körül, de a szemét most sem láttam a homlokára csúszott ellenzős sapkától. Amíg az ingét betűrte a nadrágba, körülvettük, és mindnyájan vártuk, mit mond majd Gedeon.

Töprengő arccal járkált a parton, néha ránk és Jeromosra nézett, aztán megállt, és bekiáltotta a tárházba:

— Vége a napnak!

Mintha még valamit vártunk volna, de Gedeon csak annyit mondott:

— Gyerünk a vinklibe!

És Jeromos velünk jött a kocsmába.