Irodalmi Szemle, 1972

1972/1 - Bereck József: Gyanú

az keserített, hogy gránittömb létemre beszélni is tudtam, és megszállottan ismételgettem, igen, te mondtad meg neki, hiszen mi hárman tudtuk csak, meg az orvos, ő tiltotta meg, hogy megmondjuk neki, bizony, csak te lehettél, csak te, csak te, százszor, ezerszer is csak te... Alaktalan sziklatömb voltam, és egy pillanatra szégyelltem a feleségem előtt, hogy nem tudom letörölni könnyeimet, de aztán megnyugodtam, mert láttam, hogy egykedvűen vált át simáról fordítottra, és azt is tudtam, hogy az abrosz-életnek feszülő másik sziklatömbtől sem várhatok semmit, csak felte- hetem újra a lemezemet, és ráülhetek, ha apám hirtelen a bűnbánó fiú szerepét vállalja magára.

Jó, hogy vagy, Dodó, talán az egyetlen, aki meg tudsz érteni egy Huryt, ugye, még ez a név is furcsa, sehol a környéken ilyen, mert mi egymást csak az esztelen megszakadásban, a közös, egyöntetű halálban tudjuk megérteni. Mert ha nem elég az általános emberi mérce, akkor te is csak azt ismételnéd agyalágyultan: te mondtad meg neki, igen, ne is tagadd, és egy szamár csökönyösségével én is csak ezt tettem, sőt még menekülni, falazni is megpróbáltam: ne is tagadd, hiszen az egész falu beszéli, hogy Szerdahelyen egy özvegyasszonnyal találkozol hetente, az anyánkat, igen, az anyánkat, mit csodálkozol ezen, már régen eltemetted, feloldozásként fogadtad el az orvostól, hogy vérrákja van, s noha ő még kivirágzott, mint a kardvirág, te már bimbó korában letépted, és kérdezés nélkül sírjába helyezted.

Péter, Péter, hogy beszélhetsz így az apáddal, hallottam egy iszaphangot a csendes felületű víz alól, és látod, a gránittömbben lüktetni kezdtek az erek. Egyszeriben izgatott lettem, mint egy kamasz a nyilvánosház küszöbén, és állandóan az a hülye vicc járt az eszemben, hogy mint a vasat, az embert is addig kell ütni, amíg meleg; kaján vigyor telepedett a lelkemre, s ha akkor nem számított volna a feleségem, kegyetlen, kíméletlen csahintással beléje fojtom a szót, mert láttam, apám bütykös ökle dagadni kezd. Ojra gyerek szerettem volna lenni, s a frissen csapott vályogpadló tisztaságával beleáhítozni a hátsó szoba falának repedésébe, uram, verj agyon, soha alázatosabb és hálásabb céltáblája nem lesz kirobbanó indulatodnak, csak tedd meg, mentsd, ami menthető, ne bocsáss meg az ellened vétkezőnek, de szabadíts...

Te megőrültél, recsegte a felém hajoló tükör. Csak örülni tudtam, és gyerekes, odaadó bódulattal nyújtottam az ököl elé arcom, belül felszabadultan nyugtáztam, hogy nem volt hiábavaló a lemez, amikor, amikor hirtelen kisimultak a ráncai (jaj, nem volt tükör többé!), és apám a szobájába indult.

Dodó, akkor történt, amit már említettem, hogy az öregem szoborrá merevedett szobája ajtajában, és Eszter elmondta a napok óta tanult szöveget: nem bírtam tovább elviselni a segíteni akarását, a tanácsosztogatását, ahogy átlátszó ujjait a fortyogó fazék gőzébe dugta, még egy csipetnyi sót. Esztike, mondta olyankor átszellemült arccal. Nem tehetek róla, a végén már iszonyodtam tőle, igen, nem kellett volna tudnom, hogy vérrákja van, hát persze, hogy én mondtam meg neki, sőt én szedtem össze a kredenc fiókjaiban a maréknyi altatót, én emeltem ki este a tolókocsiból törékeny, pehelykönnyű testét, nézd, ebben a pohárban vittem neki vizet, hogy le tudja öblíteni a krétaízű tablettákat, én látom azóta is bíztató tekintetét, én érzem búcsúzó csókját a homlokomon, igen, én csináltam meg mindent helyettetek, mindent...