Irodalmi Szemle, 1972
1972/1 - Gál Sándor: A néma isten (Vers)
Gál Sándor a néma isten fohász ne adj nekem semmit nem akarom hogy megalázzanak ne végy el tőlem semmit nem akarom hogy megalázzanak zöld leveleken béka ül kukacok másznak hideg sárba ami ma született holnap elmerül jajgat a némaság hideg szája teremtés füstje sivatag-sóhaj látom a szemed kristálysóban lebontott vázadon átcsorog a nap ne félj istenem én megváltalak néma görgeteg fölfelé a csúcsra eleven kövek a semmi előtt szemembe látod pihen a halál és libegnek benne nyugodt temetők voltam otthonod lakoztál bennem ültél asztalomnál a főhelyen átkoztalak és szerettelek de ami volt az már ne legyen a levegőt most forró szél kavarja hova cipeljem kettétört trónod néked kéne most döntened helyettem de megnémultál hogy ne kelljen szólnod vöröslenek véres napjaim paprikafűzérek az eresz alatt minden lépés egy halált kíván hitemből csak a nem-hit maradt úgy vagyok már az álmatlanságban hogy szemeddel látom saját szemem sötétségből csak sötétség támad megvertél magaddal én istenem semmim se volt te elvetted azt is pucér mellemre hallgatást raktál itt az idő feszíts meg újra ha már egyszer fiadnak fogadtál törvényem volt az emlékezés hogy önmagamban megújuljak mások helyett vittem keresztet hogy mindenséggé szabaduljak de eltörtem a gyűrűt s a láncot s minden percben újra eltöröm szabadságomért nem kiáltok indulhat felém víz vagy tűzözön nyomorúságod emberivé lett kövek nyílnak homlokod fölött hússá tömörült libegésedből a teremtés hangja elköltözött kopár lettél mint halott tenyér fekszel bennem jéggé meredten sötét tüzekké gyulnak az éjek s elindulnak vérző menetben otthon lenni ilyen magányban ezt a próbát mérted rám végül adhattál volna könnyebb halálnak mellyel a test is összebékül de te nem tetted mert nagy isten vagy te azt kínzód aki sohase bántott újra akarod látni a kereszten testedből szakadt örök megváltód nézz vissza egyszer szememből szemedre hogy végre meglásd magadat bennem ilyen életet miért adtál ha nincs már senki aki szeressen
