Irodalmi Szemle, 1972

1972/2 - Kindernay Ede: Utolsó felvonás (próza)

— Éljen, éljen! — ordította a nyilasok kis csoportja, a hangzavarba egy pár „heil“ kiáltás is vegyült a németek részéről. A honvédség néma jnaradt, és mi, fiúk, voltunk kétszázon felül, szintén. Sziráky, látva a gyenge érdeklődést és lelkesedést, idegesen feljebb húzta a nyilaskeresztes karszalagot, majd nagy hangon kezdte:

— Most, hogy Horthy és áruló klikkje már a fegyverletételről tárgyalt halálos ellenségeinkkel, megjelent egy férfi, aki kész megmenteni a hazát. S ez a nagy, hazáját forrón szerető és védő férfi eljött ide közénk. Egységre, összetartásra hív fel. Kitartásra. Kitartás, jönni fog a szebb jövő, a győzelem . ..

... azzal fejezem be: Kitartás! Éljen Szálasi Ferenc, a vezérünk! — Sziráky homlokát törülgetve lelépett az emelvényről.

Szálasi felállt, hogy beszélni akar. De nem kezdte el, mert a rádiós kocsitól egy német katona tört utat hozzá, s valamit röviden jelentett. Szálasi lelépett az emelvényről, és autójához sietett. A körülötte állók csodálkozva néztek egymásra. Magam sem tudtam hirtelen, mit akar ez jelenteni. Magyarázatát a német rádiós adta meg, aki a hozzám közel álló alezredesnek is jelentést tett:

— Herr Komandant, Fliegeralarm. (Parancsnok úr, légiriadó.)

Mély búgással szovjet bombázók húztak a falu felett. Számtalan vadászgép kísérte őket. A falu körül felállított légelhárító ágyúk legénységét felbuzdította Szálasi jelenléte. Vad tüzelésbe kezdtek, de eredmény nélkül. Ebbe a pokoli hangzavarba belevegyült a vadászgépek géppuskáinak hangja. A szovjet vadászok a tüzelőállásokat támadták. A templom falához támaszkodva néztem az elém táruló képet. A nyugat felé repülő szovjet bombázókat kísérve tekintetemmel, úgy gondoltam, a háború nem tart már soká.

A szökés

Másnap délután szigorú sorakozót rendeltek el a nyilasok. A fogyasztási szövetkezet épületében levő kultúrterembe vezényeltek. Nem vártunk sokáig, Sziráky lépett a színpadra, egy magyar ezredes kíséretében.

— Az ezredes úr azért jött, hogy közületek nyolcvanat kiválasszon alakulatának kiegészítésére. Itt van az alkalom, most megmutathatjátok, milyen bátrak vagytok és mennyire szeretitek hazátokat. Nem vagyok barátja a hosszú bevezető beszédeknek. Mindjárt kaptok új egyenruhát, és katonák lesztek. Ki jelentkezik önként?

Halk moraj volt a válasz.

— Ügy látszik, nem tudnak maguk között megegyezni — fordult Sziráky zavartan az ezredeshez —, tessék talán válasszon ön közülük.

Az ezredes lelépett a színpadról. Két főhadnagy követte, egyiknek a kezében vastag füzet volt. A sort egy karszalagos nyilas zárta be, kezében a létszámnaplóval. Kettes sorokba állítottak bennünket, hogy járhassanak közöttünk. Az ezredes választott, a nyilas megállapította a személyi adatokat, a főhadnagy pedig bevezette a füzetbe. Számoltam a sortávolságot. Már csak tíz sor választ el tőlük. Már csak öt, aztán négy, három... és itt állnak előttem. Igyekeztem nyugodt lenni. Állandóan arra gondoltam, mi lesz, ha ezek magukkal visznek?

— Neved? — nézett rám az ezredes.

A nyilas már lapozott is a naplóban.

— Ahá, iskolái is vannak, érettségizett — jegyezte meg az ezredes —, erős testalkatú, száz százalékosan megfelel. Mennyien vannak már? — fordult a főhadnagyhoz.

— Hatvanketten.

— No, még egy párat. Ezt itt írja be. Jó tisztet nevelünk belőle. És itt mellette? szegezte rá tekintetét Ferire. — Szintén nagy, erős, egészséges fiú. Biztosan barátok, nem fogjuk őket szétszakítani. Vezesse be öt is a listába, főhadnagy úr.

Vége mindennek, gondoltam. Most mi lesz?

— Mindenki térjen vissza a szálláshelyére — rendelkezett Sziráky. Azok, akiket kiválasztottunk a honvédséghez, holnap reggel indulnak az új állomáshelyükre.

Én Ferivel a Fisher-villában voltam elszállásolva. A nagy szobában húszán feküdtünk a falak mellé terített szalmán. Minden este korán, nyolc óra körül tértünk aludni. Azon az estén is hamarosan elcsendesült a terem. Óvatosan, hogy a többi