Irodalmi Szemle, 1972
1972/2 - M. Tóth Margit: Tardoskeddi táncok
— a farsangit, a búcsúit — kocsmákban rendezték. A kocsmák ugyancsak megoszlottak a falu egy-egy részének fiataljai között, s itt az első legények vezették a bált. Ezt az elkülönülési „szabályt“ szigorúan betartották. A lányok soha nem mentek más kocsmába táncolni, csak oda, ahova tartoztak. A legényeknek is szigorúan tilos volt egymás mulatságaiba elmenni, s ha valaki mégis elment, az legtöbbször verekedéssel végződött. A települési rend elkülönítő megnyilvánulása, mellett még erőteljesebb a korok szétválása. Amint a gyermekek tánctanulási alkalmainál említettük, részükre gyermekbálokat rendeztek, míg a legényeknek, lányoknak külön báljuk volt, s a házasok is külön rendezték meg táncos összejöveteleiket. Amíg a legénybálba elmehettek a házasok is, főleg a fiatalok, addig az emberbálba legényeknek és lányoknak tilos volt a belépés. Ezt a korok szerinti szétválást nemcsak a társadalom elkülönítési törekvése tette indokolttá, hanem az is, hogy a táncok formai megnyilatkozása egészen más volt a fiataloknál, legényeknél, lányoknál, illetve gyermekeknél. Míg a fiatalok egész éjszaka táncoltak, addig a házasok bálján a tánc mellett, főleg a batyubálokon, jelentős szerepe volt az evés-ivásnak és szórakozásnak is. Ahogy a bálok megrendezésének megvoltak a szigorúan megszabott formái, úgy a táncban való részvétel is bizonyos szabályok szerint történt, s a táncos köteles volt magát alávetni azoknak a szabályoknak, amelyeket a közösség előírt. Először is, ha valaki el akart menni a bálba, báli ruhát kellett öltenie. A lányok a bálban könnyű karton szoknyát viseltek, amit előzőleg erősen kikeményítettek, és érdekes módon nem vasaltak, hanem sodrófára húzva szárították meg. Ez alá két-három ugyancsak kikeményített fehér alsószoknyát vettek, ehhez könnyű fehér blúzt, fehér kötényt, harisnyát és cipőt viseltek. A legények fehér ingben, zsinóros fekete nadrágban, mellényben és csizmában táncoltak. Nyáron, illetve húsvéttól kezdve fehér vászon- gatyában, ingben és természetesen fekete mellényben. Ilyenkor már sokszor elmaradt a csizma; hogy ne szaggassák, egyszerűen mezítláb táncoltak. A kalapot viszont tánc közben télen-nyáron a fejükön hagyták. A másik szabály az volt, hogy a bálba mindenkinek, mind a lányoknak, mind a legényeknek be kellett fizetniük. A lányok a bálban mindig maguk fizettek, még akkor is, ha udvarlójuk volt. Abban az időben a bálok korán kezdődtek, litánia után a legények egyenesen oda mentek, de a lányok is siettek átöltözni, s öt óra körül már ők is ott voltak. A bálnak körülbelül éjjel 1—2 órakor volt vége, kivéve a farsangi és búcsúi bálokat, amikor reggelig táncoltak. A századforduló idején Tardoskedden a zenét a duda szolgáltatta, majd a citera vagy a facimbalom (erre még ma is emlékeznek), de§ ezeket körülbelül a tízes években felváltotta a cigányzenekar. A duda, citera, a cimbalom még ezután is hosszú ideig megmaradt, de csak a szűk körű mulatságokon. A táncra való felkérésnek is szigorú rendje volt. A legény soha nem kérte fel a lányt, csak intett neki, vagy a nevén szólítva hívta. A leköszönés sajátos módja is megvolt. A legrégibb visszaemlékezések azt igazolják, hogy a legény tánc végén szó nélkül otthagyta a lányt, míg körülbelül 40—50 évvel ezelőtt — a mai 60—65 évesek báli illemszabályai szerint — a legény a lány kezébe csapott, és egészségére kívánta a táncot. A századforduló idején táncrendjük a következő volt: a férfiak bandánként több kis körben összefonódva, magányosan kezdték táncukat. A verbunk után friss csárdás következett, amit ők frissnek vagy gyorsnak neveztek. Ezután vége volt egy táncnak — ezt darabnak vagy nótának hívták. Ez néha egy óráig is eltartott, mert a frisset sokszor megújrázták. A báli szünetekben erősen megmutatkozott a két nem közötti különbség. A legények ittak, duhajkodtak, a lányok szolidan, karonfogva sétáltak, vagy körbeállva énekeltek. A táncban való részvételnek több olyan mozzanata volt, amelyben mindkét nembeli fiatal megmutathatta, mit ér. Azt a lányt, aki nem tudott jól táncolni, ritkán vitték a táncba, persze nehezen is ment férjhez. A legidősebbek visszaemlékezései szerint a legjobb női táncosok még a verbunkot is el tudták járni, sokszor ők is beálltak a körbe a legényeik közé verbunkolni. A legényeknek viszont éppen a verbunkban kellett megmutatniuk, hogyan tudják cifrázni, de verekedés közben is ki kellett tenniük magukért. Tánc közben lekérés nemigen volt, ha volt, akkor csak jóbarátok között.
