Irodalmi Szemle, 1972

1972/2 - Vallejo, Manuel Mejia: Hogy felébredjenek az álmaik (elbeszélés)

— Akonyatkor a lények és tárgyak minden árnyéka egyetlen árnyékban egyesül. Virradatkor a tárgyak és a lények visszakapják árnyékukat, magányuk útitársát a napfényes pusztaságokon.

— Nincs társam — mondták az első emberek, és Antel így felelt:

— Az árnyékod lesz magányodban a társad. Hűséges társul adjuk neked, hogy kedvedet találhatod benne.

így minden tárgy és élőlény megkapta a maga arányos árnyékát: kicsiny a madáré, a futó szárnyasé, de ha szétterjeszti szárnyát, megnövekszik. A fának nagy az árnyéka, de ha a lombja lehull, az árnyéka is megfogyatkozik. így minden tárgynak és élőlénynek megvan az igazságos és megérdemelt árnyéka.

V.

A vértelen ajkakról ismét eltűnt a mosoly.

— Örült volt — hangzott távolabbról. Idlar és Nam Yavarí megérezte a kezdet örvénylő erejét, amely formáját és vadságát kereste.

Száz bosszús tekintet felelt.

— A mélységekben jártak álmai.

— Az emlékek jöttek el az álmaival játszani.

— Őrjáratot tartottak Antel emlékei és álmai.

Meg tudta tenni azt, ami eddig még senkinek sem sikerült: Másokkal is érzékeltetni tudta álmait.

— Keserűek a történetei — mondta a lázadó. A többiek hallgattak, mert igaza volt. Emlékeztek minden mozdulatára, minden tettére, minden szavára és misztériumára.

— Utolsó álmában három gyermek játszott a hegy lábánál levő fehér homokban.

— Hallottuk a gyermek nevetését, de nem tudtuk, hogy Antel álmodta őket.

— Nem tudtuk.

— Elszomorodott, amikor ébredése után holtan találta őket, közel a helyhez, ahol aludt.

— Az egész falu részt vett Antel álmainak temetésén.

— Antel erdei virágokat vitt.

— Száraz leveleket és eukaliptisz ágakat szórt a sírgödörbe.

— Három fát és három ismeretlen madarat álmodott, és minden élő odagyűlt három gyermeke sírjához.

— Szomorú volt, mert valami meghalt, ami az övé volt.

— Gyermekeket ölt, madarakat és folyókat — jegyezte meg a lázadó. — Bolond volt.

Nagy csönd borult rájuk, nagy, mélységes csönd. Talán igaz lehet; néha hirtelen gondolkodni kezdett, s addig gondolkodott, míg a gondolatai már nem fértek el a fejében, kiperegtek, apró halmokat alkottak, és gyerekek játszottak velük. Gyakran voltak veszélyes gondolat-kísérletei, s a gyerekek megégették az ujjukat.

Valaki megmutatta a három fát. A középső fa tetszetős volt.

— Ügy hívják, zenefa.

— Amelyiknek mintha fémből volna a lombja? — kérdezte Idlar.

— Az — felelték.

— A szél zengeti-e a lombját?

— A lombja virágot vár.

— A virágai zengenek?

— Virágai puhák, nem adnak hangot. A madarak felisszák virágait, melyek kicsiny gyümölcsökké érnek.

— S aztán?

— A zenefa ezer kis gyümölcsét megérleli a nap, héjuk felpattan, és kinyílva tavaszi dalra zendül.

— De a gyermekek ...

— Antel szerette őket, és megengedte, hogy tanúi legyenek alkotásának.

„Nézzük meg, mit álmodik!“ — Sziklákon és kerítéseken ugrottak át, örömükben

kiáltozva rohantak, egymásra estek, egymás lábára ugrottak, míg elérték a folyónak