Irodalmi Szemle, 1972

1972/2 - Vallejo, Manuel Mejia: Hogy felébredjenek az álmaik (elbeszélés)

Azon az éjszakán — az ő világának éjszakája volt — azért aludt, hogy kifürkészhesse tér-idejét, amely a szokásosnál is ködösebb, távolabbi, mélyebb és súlyosabb volt. Mindig azt hitte, hogy ha lehunyja szemét, s az álomban elringatja lelklisme- retét, jön a szeszélyes túlvilág, amelyben múló teremtmények mozognak, az ember nyugtalanságának gyermekei, de azon az estén arra gondolt, hogy az álomképek már az ő létezése előtt Is éltek, az álmodó csak láthatatlan kapcsolatot létesít velük az álom segítségével. Szeretett volna valaki másnak az álomvilágába bejutni, de az álmok végtelen térben mozognak, sosem találkoznak egymással, sosem foglalják el a másik helyét, a halottak nyitott szeme számára láthatatlanul bolyongnak a végtelen míndenségben.

— Látni mások álmait!

Az idegen álmok vágya meggyöngítette erejét, már nem tudta bevégezni megkezdett álmait. Ha valaki újraálmodja az átélteket, halhatatlanná válik, s ha élve veszíti el azt, amit életnek nevezünk, álomban visszanyerjük. De ha kevesebbet álmodunk, mint élünk, menthetetlenül meg kell halnunk. Mert a halál csak egy része a pihenésnek, csak egy parányi részt nyerünk vele vissza mindabból, amit az élet bennünk megölt.

— „Nem lehet újrakezdeni a már megtett utat. Nem lehet újraélni a már átélteket, újraálmodni sem ...“

— Azt hiszem — mondta a lány Antel homlokára nézve —, az apám lehetett.

— Apádra emlékeztet — felelt Nam Yavarí.

— Ezekről a hegyekről jutott eszembe. Már napok óta ismerem őket. Évek... évek...

Miután fölismerte a tájat, érezte, hogy a telihold teltebb lett, és mélyebb a hegyormok csöndje. Sohasem látott még ilyen madarakat, sem ilyen színekben játszó napfényt. Sohasem látott még sziklák között ilyen mély folyót, ilyen szárnyaló folyót, a torkolatánál ilyen csendes habokat. Mert ennek vizéből kelt föl a reggel, és ezekbe a vizekbe fúlt az est homálya. S ebben a mély vízben, ezekben a mély vizekben hirtelen megcsillant a nappal zsarátnoka, mintha csak az éjszakával táplálkozó, nem létező halak uszonya lett volna. Mert a fogyó hold éjszakáin ezek a halak madárrá változtak, nagy kék madarakká, nagy zöld madarakká, amelyek álom-madarak voltak, amelyek szárnyukon hozták a nappal fényeit.

S visszatértek a Páesz-álom indiánok, hogy elénekeljék a dalt, amit a kék-levegő- szárnyú Nuzo törzsbéll álmodó, Furaténa dalolt és álmodott nekik:

Dalommal sugárzón, tisztán mehetsz a halhatatlan tenger felé.

Hagyj elmerülnöm hűs vizedben,

hogy megtisztíthassam lelkemet, megmárthassam bőrömet.

Édes Yuma,

ne menj a szilaj tengerre, várlak.

Jöjj, én hívlak, a szép Furaténa hercegnő.

— Ezeket a dalokat is Ismerem — mondta Nam Yavarí —, ezeket az utakat, házakat, ezt a hegyormot.

Nam Yavarí elképzelte, hogy a folyó egyszer csak játszani kezd a medrében, szétzilálja az ágakat és liánokat, gyökerekbe búvik, és hegyi ösvényekre zúdul. S végül síkságot keresve, szökdécselve vízeséssé változik, folyékony tobogánná, megifjodva, vidáman, tájtékosan.

— Ne szállj fel! — mondta a víz-anya pára-fiának, mikor az felszállni készült. De a pára, szabadságának tudatában, csak növekedett boldogan tovább.

— Térj vissza, felhő — kérte őt a folyók anyja. — Felolvadsz ott fenn a magasban, és lezuhansz!

A pár elhagyni készült a medret, a sodrást, a habokat.

— Gazdagságod visszatér — suttogta a liget, melynek ágai között határozatlanul gomolygott a pára. Gyerekek nyújtották feléje a kezüket.

— Miért látunk nappal? — kérdezték a gyerekek.

— Hogy ne felejtsünk el álmodni.