Irodalmi Szemle, 1972

1972/2 - Vallejo, Manuel Mejia: Hogy felébredjenek az álmaik (elbeszélés)

— Senki sem tudja úgy megmunkálni a csontot és a fát, mint ő.

— Senki sem érti úgy a tárgyak beszédét, mint ő.

— Senki sem készít olyan nádslpot, mint ő.

— Senki.

Nam Yavarí a homlokát ráncolta.

— Nem alszik, azt hiszem, halott — mondta a lány. Nem emlékeztek rá, hogyan kerültek ide, itt álltak a valószínűtlen kisugárzás közepén, emlékezet és jövőbe látás nélkül.

Nam Yavarí tekintete visszatért az ember arcára, széles homlokára, és érezte, hogy összekapcsolódik vele, összekötő utat érzett kettőjük között a térben. Így látta Nam Yavarí a fekvőt, s már tudta, hogy ismeri a vidék történetét, ismeri ezeket a madarakat, ezt a folyót, amelyből kilép a fény, s a dal ritmusát, amelyet e páez-álom indiánok énekelnek a folyóhoz, mióta Antel a Mondeún Nazaíta prófétáról álmodott:

Ott a szent hegyen a föld homlokán születtél lágy morajban.

Cuaca, újszülött, a távolsággal növekszel, s egy napon találkozol majd a fehér medvével, az idegennel.

A folyó visszanyelte a dalt, mintha ő maga álmodta volna.

— Mikor a gyermekek megkérdezik, miért álmodunk, ők azt felelik: „Hogy szemünk ne feledjen el nézni, hogy szemünk ne feledjen el látni.“

— Honnan tudod ezt?

Nam Yavarí nem tudott felelni. Mintha egy idegen életből emlékezett volna rá, amely kétségkívül az ő élete volt. Tudta, hogy az álmok vidékén gyakorolják a nézést, hogy a látást javítsák. Nappal fákat, földet, felhőt, házakat látnak, éjjel pedig ... Mit látnak éjjel a lezárt szemhéjak mögött? A csukott szem negatívan látja mindazt, amit nyitottan látott, vagy látni fog. Álomképeket, hogy ne felejtse el látni őket.

II.

— Antel sokat álmodott, s most elérte a halál.

— Milyen kiváló halászt veszítettünk.

— Milyen csodás íjász halt meg.

— Egy este a holdra röpítette a nyilát.

— Az este véres sugár hullott a holdról.

— Ai asidí, marrijubí.

— Meghalt, jaj nekünk.

— Senki sem emlékezik rá, mióta élt itt közöttünk.

— A hóborított sziklák közül jött.

— A tengerről jött.

— Jött...

Antel egy lény volt, aki álmodott, napról napra részletesebben és mélyebben látott, mint mások, fákat, különös madarakat, és mindnyájan örülhettek a fáknak, a madaraknak és az égnek, amit Antel, az álmodó álmodott. Az ébredés mindig elszomorította öt, mert fái kiszáradtak, madarai szárnnyal hullottak a földre, s az ég bezárult.

Fürge szél árasztotta el a tájat. Záporként zuhant le a magasból, mint zúgó eső, süvített, s végül elillant, mint a szél.

— Antel lélegzik — mondta valaki.

— Antel sóhajt — helyesbített egy hang.

— Antel meghal — következtették végül.

A szél záporként zúdult le a felhőből, téli esőfelhő helyett szélfelhőből. Később mintha a sziklákból született volna a szél, botladozva és sziláján, mint egy formátlan bölény.

— Antel alszik, de nem álmodik.

— Antel tétovázik.