Irodalmi Szemle, 1972

1972/2 - Tőzsér Árpád: Beszélgetés a szerzővel

idézzek: „Törékvésem mindig ugyanaz: kifejezni azt a dél-szlovákiai tájat, amelyben élek, pontatlan földrajzi pontossággal, s pontos emberi pontatlanságával egyetemben. (Történelmére gondolok!) Évről évre megkísérlem a legobjektívabban megragadni és megfogalmazni — lelassítani, megállítani — a táj és a benne éló ember (vagy az ember s a benne élő táj?) évszakainak leglényegesebb vonásait, már amennyire erre az emberi szubjektivitás képes. A szó szoros értelmében a táj lelkét, az emberrel teljes tájat (ha ez a teljesség nem is látható) próbálom újra meg újra megragadni."

SZERKESZTŐ: Mielőtt újabb kérdésemet feltenném, engedd meg, hogy az első kérdésemet utólagosan módosítsam: az „egyetlen szlovák költő" elé elfelejtettem odatenni a „modern" jelzőt. S most az újabb kérdés: Te ismered és fordítod a mai magyar költőket! A modern magyar költészetben sokkal általánosabb a kötött formák használata, mint a szlovákban, éppen ezért feltehetően a mai szlovák költői nyelv prozódiája más, mint a magyaré. Nem adódnak ebből a „fázis-eltolódásból" valamilyen speciális fordítói problémák? Például Nemes Nagy Ágnes vagy Pilinszky rímben-ritmusban gazdag verseinek a fordítása közben?

SZERZŐ: Talán így: nemcsak ismerem, de szeretem is a mai magyar költészetet. Név szerint: Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Weöres Sándor és Rónay György verseit. Fordításproblémák, nehézségek mindig voltak, s lesznek is. De az általad feltett kérdést én nem érzem annyira problémának. A fordítás — tetszik, nem tetszik — mindig a fordító „saját“ verse. A legpontosabb olvasása ugyan az eredetinek, de mégiscsak individuális olvasása: a hangsúly individuális. (így — a magam módján — olvastam Kassák Lajosnak az én költészetemtől merőben más típusú költészetét is, s így alkottam meg a „szlovák“ Kassákot, az „én“ Kassákomat, de másként ez talán nem is lehetséges!)

Kicsit más a helyzet a bevezetőben említett négy költőt illetően. Mindegyik a maga módján ugyan, de valamennyi közel áll hozzám. (Nehéz lenne itt pár sorban arról vallani, hogy miért?!) Néhány versüket — úgy gondolom — sikerült az identitás érvényével „megszlovákosítanom“. Természetesen: csak néhányat. De lehet, hogy még így is van értelme a fordításnak. Talán éppen azért, mert csak néha sikerül. S hogy az ember nem tudhatja soha, hogy mikor. Olyan ez, mint a sorsjáték. A lekváros kalács közepébe pénzérme van rejtve, s addig kell harapni- rágni a kalácsot, míg csak el nem érsz a pénzig. A kalácsot többen Is harapják, s van aki valóban beleharap az érmébe is: az eredeti vers szépségébe, igazságába.

SZERKESZTŐ: Te abban a szerencsés helyzetben vagy, hogy egyszerre kísérheted figyelemmel a szlovák, a szlovákiai magyar és a magyarországi magyar költészetet. Véleményed szerint létezik közöttük kölcsönhatás? Ha nem, vajon miért nem, s ha igen, mennyiben?

SZERZŐ: Ehhez az összehasonlításhoz nincs elég bátorságom. S ha mégis megkísérelném, akkor valahogy ilyenféleképpen: egyformán közelállónak érzem magamhoz Ján Skácel, Jozef Mihalkovič, Nemes Nagy Ágnes és Zs. Nagy Lajos néhány versét. Elég ennyi? Az összehasonlítást végezzék el az arra hivatottabbak. Mert: „Jsem pouhý básnik, radar pod lipami. / Není mi odpovídat. Ptám se.“ (A Ján Skácel- verssor szabad fordítása: Csupán költő vagyok. A válaszadás nem feladatom. Kérdezek. T. Ä.)

Vagy ahogy Nemes Nagy Ágnes mondja: „Szél fúj be a szavak között.“

(A beszélgetést vezette s a szövegét fordította: Tőzsér Árpád)

111