Irodalmi Szemle, 1972

1972/2 - Kovács Magda: Esőben (novella)

a kinti sötétben, olyan csendet hagyva maguk után, mint ahonnét örökre elmegy valaki.

— Lássunk neki — kapott hirtelen a villáért a lány, és amíg a csillét lassan maguk előtt tolva, kidobták a friss trágyát a tehenek alól, nem mertek egymásra nézni.

— Hagyja csak — mondta a lány, amikor végeztek, majd én kitolom.

Kitolta a csillét a trágyadomb fölé, és kiborította. Az eső, hogy nem látszott, mintha nem is eső lett volna, hanem állapot. Tapadó, sötét, végtelen kellemetlenség. Bor- zongva futott vissza a csillével az istállóba.

— Emlékszik még — kiáltott oda az öregembernek, aki összerezzent szokatlanul hangos szavára —, mennyire tetszett, amikor idekerültem, ez a mennyezeten futó csille. És mindig összekevertem a trágyásat a takarmányossal, mert egyformán piszkosak. Most már sötétben is meg tudom különböztetni egyiket a másiktól.

Az öregember nem emlékezett, és megdöbbentette, hogy a lány fontosnak tartja ezeket az apróságokat. Még őt is figyelmezteti rá. Miért, ugyan miért. Tűnődött. Érezte, hogy tudja, csak most nem jut az eszébe, mikor szoktak az emberek jelentéktelennek tűnő emlékeikről beszélni. Nagyon erősen gondolkodott. Már a friss almot is elrendezték az állatok alatt, de még mindig nem talált feleletet.

Végeztek. És nem voltak boldogok. Meleg állati pára gomolygott a villanykörték körül. Mintha egy alaktalan, mesebeli szörnyeteg lebegett volna az istálló felett. Fehér, szelíd szörny. És sírt. Kop-kopp, hullatta könnyeit.

— Szétészi, egyszer mégiscsak széteszi a plafont'és a falakat — gondolta az öregember, a vízcseppek hullását követve tekintetével. Nagy elégtételt érzett magában az ismeretlen rendező iránt, hogy ez az alaktalan lebegés egyszer mégiscsak szétmarja a masszív emberi művet.

A lány felé fordult. Szorosan álltak egymás mellett, de így is csupán homályosan látta az arcát. S legnagyobb rémületére az hirtelen levált a testéről, és felröppent. A gomolygó párában bukdácsolt, mintha nagyon igyekezett volna valahová. Szüntelenül mozgott, nevetett, és aranyfogát ragyogtatta feléje.

— Te lány! — kiáltott fel az öregember, mert akkor megpattant benne valami. — Te lány!

A lány még idejében elkapta a megtántorodó öregembert. Kitámogatta az istállóból a takarmánytárolóba, és egy fejőszékre ültette.

— Felbomlott bennem a rend — motyogta maga elé. — Megöregedtem. Semmit nem tudok már biztosan. De neked érdemes volt megszületned, te lány. Hogy mondtad az előbb, újra megfogalmaztad a világot?

— Hiába volt! — kiáltotta a lány. — Tegnap beszöktem a magtárba, be a liftbe. Féltem, de azért elindítottam. Halkan búgott, s a villanykörte közömbösen világított el az arcom mellett. Nem történt semmi. Még vártam, majd rájöttem, hogy már nem történik többé semmi.

Ijedten nézték egymást.

Aztán az öregember lassan feltápászkodott, és leszakította esőkabátját a szögről. Nem volt ereje, hogy leemelje. Fel sem öltötte, s maga után húzva, lassan kitámoly- gott az ajtón.

— Holnap elmegyek! Vissza a gyárba! — kiáltott utána könyörögve a lány, hogy megállítsa egy pillanatra.

De az öregember nem fordította többé arcát a lány felé.