Irodalmi Szemle, 1972

1972/2 - Kovács Magda: Esőben (novella)

Kovács Magda

esőben

— A fene megette, beállt az esős idő — mondta a lány, és közelebb fészkelődön az öregemberhez.

Az öregember hosszan gondolkodott, mielőtt megszólalt volna. Ma egész nap attól félt, hogy megsérti a lányt, aki a nagy fekete esőkabátban törékenyen ült mellette. Milyen jó, hogy az újabbikat adtam rá, gondolta az öreg. Nem ázik be sehol, szárazon tartja a testét.

— A’ jó, te jány — határozta el magát végül, hogy az igazságot is kimondja, és a lányt is megnevettesse.

Oldalra pillantott, hogy lássa a lány arcát. Ha elneveti magát, kivillan az arany- foga. Szinte beleremegett, annyira kívánta látni nevető szájában az aranyat.

De a lány nem nevetett.

— Nem nevet — dünnyögte ijedten az öregember, és úgy érezte, hogy ebben a pillanatban fekete szél támad a szívére, s hangtalanul rázza, tépdesi, mint a nyitva felejtett ablak szárnyát.

Az eső hirtelen nagy, suhogó szemekre váltott. Már nem egyhangú permetezéssel verte a lovak fényes farát. Gyantaillatot sodort magával. A lovak beleszagoltak, majd hangosan felnyerítettek, hőkölve toporzékoltak, aztán vadul nekiiramodtak. A nehéz kocsi szinte súlytalanul úszott utánuk.

— Micsoda bestiák — villanyozódott föl az öregember a röpülő állatok látványától. Sörényük csapzottan lobogott, orrlikaikból gőzsugarakat lövelltek, amelyek — ha fejüket idegesen feldobták — úgy pásztázták végig a borús ég alját, mint a kutató reflektorfények.

— Valahol tavasz van — szólalt meg a lány, és ő sem bírta levenni szemét a lovakról. — Valahol erdő van, túl a felhőkön.

— Jó lenne beérni a majorba, amíg így esik — mondta az öregember. — Meglátod, te lány, hogy minden rendben lesz!

Fekete esőkabátja csuklyáját hátrább lökte. Esőszemek peregtek az arcába. Ujjával odanyúlt, és ügyesen elkapott egy lefelé guruló csöppet, mielőtt az a térdére koppant volna. Óvatosan a lány szeme elé vitte.

—' Látod? Még csak meg sem remeg. Simán húznak a bestiák. Ez kell nekik, a röpül és.

Az esőcsepp gömbölyű mozdulatlansággal ült az öregember ujja hegyén, míg egy másik, égből jövő esőszem nagy erővel neki nem csattant, és messzire röpítve, a helyére nem ült.

— Tolakszanak már! Tolakszanak! — örvendezett az öregember.

— Nyújtsd ki te is az ujjadat — szólt oda a lánynak.

A lány előhalászta kezét a nagy férfi-esőkabátból, és ujját az ég felé emelte. Az esőcseppek elsuhogtak mellette.