Irodalmi Szemle, 1972

1972/10 - FIGYELŐ - Szénássy Zoltán: Takáts Sándor emlékére

„Nem érdem az én munkám, mert a magam gyönyörűségére végeztem. Épp oly kevéssé érdem ez, mintha valaki rózsákat ültet azért, mert szereti a szép virágot.“

Takáts Sándor 1860. december 7-én született Komáromban. Ekkor még élő emlékként volt jelen 1848, Jókai és Klapka szelleme. Édesapja fakereskedő volt, de fiát nagy gonddal taníttatta. A gimnázium alsó osztályait a helyi bencésrend iskolájában végezte, a felső évfolyamokat — a német nyelv elsajátítása végett —, akárcsak Jókai, Pozsonyban fejezte be. Alkotómunkára szülővárosának gazdag irodalmi hagyományai ihlették, s követésre méltó példaként látta maga előtt annak nagy fiait: Sima Kristófot, a lelkes szótár- és színműírót, Benyák Bernátot, a jeles piarista tanárt, Kultsár Istvánt, az első nagyobb magyar újság szerkesztőjét, a magyar nyelv és színészet egyik érdemes munkását, ifjú Péczeli Józsefet, a neves tanárt, akinek édesapja, a gömöri születésű id. Péczeli József Komárom tudós papja s a Mindenes Gyűjtemény című első magyar tudományos folyóirat szerkesztője volt, továbbá Tóth Lőrincet, a kitűnő jogtudományi és szépírót, id. Szinnyei Józsefet, a hangyaszorgalmú bibliográfust, Jókai Mórt, a halhatatlan regényírót és Beöthy Zsoltot, a magyar irodalomtörténet és esztétika mesterét, akinek munkássága és barátsága szárnyakat adott az ő dús szellemi kincsekkel megáldott lelkének, és akivel sok kedves napot töltöttek együtt a komáromi szigeten.

Pozsony után következő állomása a budapesti egyetem bölcsészkara volt, ahol latin és történelem szakra szerez tanári képesítést. Közben belép a piarista rendbe, s filozófiai tanulmányainak végeztével Nyitrán, a piaristáknál kezdi meg tanári működését. Tanulmányi eredményei mindvégig közepesek voltak, és évtizedekkel később nemegyszer emlegette nagybátyjának hozzá intézett szavait: „Fiam, semmi se lesz belőled!“ S mintha csak a rokoni jóslat teljesedett volna be, élete jő ideig eseménytelenül és mondhatnánk érdemtelenül telt. Már életének delén járt, amikor felfigyeltek rá, és a szakkörök érdeklődése feléje irányult. A millenniumi Magyarország patetikus korhangulatában, a hadvezérek és államférfiak nimbusza mögött meglátta a dolgozó, a teremtő embert, a társadalmi fejlődés téglarakóját ős a nagy háborúk közkatonáját

— a névtelen vitézeket. Oj szín és hős jelent meg ekkor Takáts tolla nyomán a magyar történeti irodalomban. E szürke és hétköznapi hős jelentőségét Takáts a következőképpen emelte ki:

„Köztörténetünk minden változatossága mellett is azért oly száraz, mert az élet közvetlensége hiányzik belőle. Nálunk még ma is a politika és hadviselés a fő a történetírásban. A politikai és hadi küzdelmek szereplőinek a dolgai minden helyet maguknak foglalnak le, s így aztán a nemzet belső életének és művelődésének alig maradt évkönyveinkben hely. A legtöbb történetíró a magyar nép életének ismertetését kimeríti azzal, hogy jogi, politikai és hadi kötelességeit megvilágítja. A szorosan vett társadalmi fejlődéssel, a köznapi élet jelenségeivel már alig foglalkozik. Amit íróink e téren elmulasztottak, azt kétszeres erővel pótolnunk kell. Ha a magyar nép igazi múltját ismerni akarjuk, akkor könyveinket politikával és háborúk leírásával ne tömjük meg.“

Az ő hősei a nép fiai. Végvári vitézek és révészlegények. Vagy a szülőváros a maga darabontjaival, halászaival és tőzséreivel. Sokat és szívesen időzik szűkebb pátriájában, Komáromban, tolla gyakran rajzolja meg a Duna menti kisváros múltjának véres epizódjait. A Komáromi daliák a XVI. században című művében például ezeket írja: „A komáromi vitézek szépen megrótt koporsója is elporladt. A sírjuk fölé helyezett Iobogós kopja is elrongyolódott. Nevüket egy ideig még Komárom utcái őrizték — Csapó Pál, Huszár Mátyás, Nagy Mihály utca stb.“

A szülőváros szeretete érezhető fent említett munkájának további szavaiból is: „Komárom mindétig kis város volt, s ma is az, csak a múltja nagy. Sokat, mondha- tatlanul sokat szenvedett a város népe, de talán éppen a létért való folytonos küzdelme és a szakadatlan szenvedés acélozta meg a szíveket és a lelkeket. Talán éppen ezeknek köszönhetjük, hogy a gondviselés Komáromnak annyi nagy fiat adott. Valóban nincs és nem is volt az országnak olyan nemzeti, politikai és irodaim1 mozgalma, amelyből a város fiai ki ne vették volna részüket. Ezeréves múltunk nagy küzdelmeiben Komárom népe mindig előljárt, s nem ritkán vezető szerepet játszott. Innét van az, hogy aki Komárom múltját végiglapozza, az országnak minden küzdelmét, szenvedését és dicsőségét megismerheti.“